Nem kell nekünk bolseviki
Azt üzeni Horthy Miki,
Magyar az ő katonája,
Darutollas a sapkája.
Horthy, akiről már annyira unalmas hallgatni a sok politikai szöveget, mindannyian tudjuk, hogy nem is valóságos figura, csak egy sematikusan megrajzolt mesehős. Szegénynek egyszerre kell lennie a Fehérlófia nemzetmentő reinkarnációjának és a véreskezű fasiszta Kapanyányimonyónak, hogy mindenki azt projektáljon bele és úgy, ahogy és amit neki tetszik. Horthy megítélése és mindaz, amit ebbe a névbe sűrítenek, ma is csak a démonizálás és az istenítés között ventilál, a turmix pedig mi más lehetne, mint a vágy- és rémálmok katyvasza, a „másik oldal” számára gondosan előkeserített koktélcseresznyékkel.
A közepes képességű kormányzó maga is bőven tett azért, hogy viszonylag reálisnak tűnő alak helyett a politikai mítoszok és ellenmítoszok képzelt figurája lehessen csak – ez is kiderül egy frissen megjelent könyvből, amelyben a 31 éves történész, Turbucz Dávid mutatja meg, hogyan teremtették meg a Horthy-korszakban a rendszer névadójának kultuszát. A Horthy-kultusz – 1919–1944 egy egyszerű csavarral éppen azzal segíthet józanabb képet kialakítani a Horthy-rendszerről, hogy annak teljes irracionalitására fókuszál. Leginkább arra, ahogy a napi politikába ritkán beavatkozó kormányzót egyfajta csonka-magyarországi megváltónak állították be, második honfoglalónak, tévedhetetlen nemzetmentőnek, egy köztünk járó és közülünk való Csaba királyfinak.
A korabeli mítoszépítés nem csak a mai jobboldal egy részének Horthy-kultusza miatt aktuális, tágabb tanulságai is lehetnek. Mint a politikai aktualizálástól és könnyű ítéletektől egyébként nagyon óvakodó szerző (az MTA BTK munkatársa) írja: könyve a politikai vezetőkbe vetett túlzott bizalom egyik megnyilvánulási formáját tekinti át. Erről szól a mese.
A túlzott bizalom persze nem csak úgy magától virágzik ki a magyar nép szívében, még ha nem is könnyen mondható meg, hogy ki az adott időszak Habony Árpádja. Kezdetben, ami a mi esetünkben 1919–20 tájéka, leginkább a Gömbös-féle szélsőjobb magasztosította erkölcsi példaképpé az (erősen túlértékelt) otrantói csata hősét. Később, amikor világos lett, hogy az antant nem fogja engedni a Habsburg-restaurációt, Bethlen István emelte a kultuszt állami szintre, de korszakos kultuszépítő volt például a két kiemelt kurzusíró, Tormay Cécile és Herczeg Ferenc is.
Mindenesetre nem maga Horthy volt az éceszgéber, hogy őneki kell lennie a magyar messiásnak – igaz, a szerepet nem is utasította el. Azt egyébként szinte biztos, hogy eljátszotta volna valaki Horthy hiányában is: az erős emberbe vetett hit, a parlamentarizmus válságának tényként kezelése európai korszellem volt; Mussolini a politikai vezérek egész generációjának adott inspirációt.
Horthy kultusza a hadseregen alapult, ez volt az egyetlen valós hatalmi tényező, ők pedig a fővezér mögött álltak. Rövid, katonás és nem túl bonyolult beszédeket mondott, azt, hogy megértse az első világháborús összeomlás valódi okait, Turbucz szerint nem tartotta fontosnak, megmaradt a jó kis tőrdöfés-elméletnél. Úgy is eljátszhatta a proletárdiktatúra után rendet (ez a fehérterrort is magában foglalta) teremtő „új honfoglaló” szerepét, hogy a gyakorlati hadseregszervezés nem az ő feladata volt, a szárazföldi hadviseléshez saját bevallása szerint sem értett.
A honfoglalós szimbolika mindenki számára érthetően jelent meg a mondavilágot idéző híres fehér lovas bevonulásnál is, ezt a színházat húsz évvel később a visszacsatolt városokban Horthy ugyanígy megismételte. Amikor a bűnös Budapestre 1919 novemberében belovagoló Horthy a „vörös rongyokba öltözködött”, „ezeréves múltját megtagadó” Budapestet vezeklésre szólította fel, parancsnoklási pózban ült a lován.
A Horthy-közhelyek legtöbbször a kormányzó tengeri múltjából merítettek, ahogy Manno Miltiades híres plakátja is, melyen a bolsevizmus vörös hullámai között biztosan fogják a hajókormányt az erős karok. Horthy lett „a legbátrabb tengerész”, akinek a küldetése, hogy a nemzet hajóját, melyet „zátonyról zátonyra sodort az ár”, révbe juttassa, ő, a „magyarság reményeinek horgonya”, úgy is mint kőszikla és fix pont, vezérlő csillagunk.
Amikor Gömbös fajvédő politikáját egy évtizedre lenyomta a Bethlen-féle konszolidáció, az eleinte inkább a szélsőjobboldalhoz tartozó Horthy integrálódott a mérséklődő rendszerbe. Ez kiábrándította ugyan a radikálisokat (a protestáns Horthyt nem sokkal korábban még egy katolikus oltárképre is felfestető tábori püspök a kormányzó „siratnivaló metamorfózisán” kesergett), de Horthy fokozatosan konzervatív államfővé alakult át, és lett belőle „országépítő kormányzó". Árpád apánk, Kossuth apánk és Ferenc Jóska után belőle is a nemzet atyja lett. Történelmi hasonlatból még egy kicsit sok is volt: a tatárjáráshoz hasonlított proletárdúlás miatt adódott a IV. Béla-zás, de a dicshimnuszokban ő lett az új Hunyadi János is.
Na jó, de aktualizáljunk már egy kicsit mi legalább, ha egyszer Turbucz nem ebben utazik: hogy teljesített a kultuszversenyben Horthy – mondjuk – Orbánhoz képest? A válasz kiábrándító lehet, de Orbán ebben a műfajban pályán sem lenne, ahogy az is egyértelmű, hogy a Horthy-korszak visszatérésétől való szokásos szövegek ellenére az egész akkori politikai nyelv óriási távolságra van a maitól. Ez persze nem a Fidesz érdeme, egyszerűen annyira megváltozott az egész terep, hogy manapság a jobboldal is legfeljebb csak nosztalgiázhat meg néhány elemet újrahasznosíthat, de a harmincas évek stílusát az idézeteken túlmenően politikai öngyilkosság lenne fullba nyomni.
Akkor Horthy arcképét kifüggesztették a közintézményekben, és egyébként is önálló zsáner volt a kormányzófestés. A képek java díszegyenruhában örökítette meg a szebb és boldogabb jövőbe tekintő kormányzót, vagy éppen – mint Aba Novák Vilmos freskóján a szegedi Hősök kapuján, a „Tett” allegóriájaként – fehér lovon vezette előre a katonákat. A vezér nevét közterek és intézmények sora vette fel, lett Horthy Miklós Kórház, Szanatórium, Laktanya és Tudományegyetem is. Észak-Erdély visszaszerzése után a megnagyobbodott ország legmagasabb csúcsa mi lehetett volna más, mint a Horthy-csúcs?
A mai Petőfi híd szintén Horthy nevét kapta, a kitüntetésre a műtárgy szerencsére megfelelőnek találtatott. „A híd méltó a kormányzó úr egyéniségéhez, méltó arra, hogy nevét viselje. Mentes a felesleges cifraságoktól, egyszerű, de roppant szilárd, merészen, de biztosan íveli át a tovahömpölygő hullámokat” – mondta az illetékes miniszter a ‘37-es avatáson. Miklós-napokon az iskolákban tanítási szünet volt, az egyetemisták bajtársi szövetségei fáklyás felvonulást tartottak, az Operaházban a Horthy tiszteletére rendezett esti díszelőadást a rádió élőben közvetítette.
A kultuszépítők által felépített alternatív valóságban Horthy nem tévedhetett. Az ismert recept szerint legfeljebb „rossz tanácsadókra” illett utalgatni, a vezért felmentve a kudarcok alól. Nyílt kritika persze azért sem volt, mert azt felségsértésként kezelték. Volt, hogy évi száz kormányzósértési per is indult; leginkább kocsmai hőzöngések, Horthy leszaremberezése és hasonló bagatell dolgok miatt. Az 1939-ben bevezetett előzetes cenzúra nem csak akkor lépett működésbe, ha konkrétan támadták Horthy személyét, az öncenzúra miatt ilyenre nem is volt sok példa. Amikor a Magyar Nemzet azt a tárgyszerűnek mondható címet akarta adni egy híradásnak, hogy „Horthy és Hitler táviratváltása”, ezt is tiszteletlennek ítélték, helyette a „Magyarország kormányzójának és Hitler vezér és kancellárnak táviratváltása” lett volna megfelelő.
A Horthy-kép fő üzenete szerint az ország sorsa kizárólag a kormányzó vállain nyugszik. Bár alapvetően tényleg jó volt még az egészsége, ezért kellett hangsúlyozni a 70. születésnap felé nagyon, hogy Horthy „fölött nyomtalanul múlnak el az évek” – Turbucz szerint ez a király misztikus testének középkori legendájára hajaz. Idővel egyébként is egyre erősebb lett a vallási szimbolika, Horthy mint az Isten kiválasztottja jelent meg. Ebben néha voltak ősmagyar-pogány áthallások is: „Tisztelet adassék az igaz Istennek, akit a mi őseink Hadúrnak neveztek” – állt a vitézavatások esküszövegében, összekapcsolva a mitikus urat Horthyval, a legfőbb hadúrral. A blaszfém áthallások ellen a keresztény egyházak sem tiltakoztak, sőt, Ravasz László református püspök maga is ószövetségi szövegeket vonatkoztatott Horthyra, aki „a Szentlélek segítségével, áldásával vezeti Magyarországot”.
Még a zsinagógában is hálaadó imába foglalták a nevét; erre a magyarázat Turbucz szerint, hogy a zsidóellenesség gyakorlatilag nem volt része a korabeli Horthy-kultusznak. A magánéletben antiszemita Horthy a nyilvánosságban nem jelent meg a diszkrimináció forszírozójaként, sőt, 1940 után az erősödő szélsőjobbal szemben éppen a stabilitás, alkotmányosság és nemzeti egység szimbólumává vált.
Ha Horthy a messiás, az igazi feltámadás mi más lehetne, mint az elcsatolt részek visszaszerzése? „Kö-szön-jük, kö-szön-jük” – skandálta a nép Horthy erkélye előtt az első bécsi döntés után, a kormányzó pedig új eposzi jelzőt kapott, immáron ő lett az országgyarapító. A revíziós sikerek hatására a Horthy-kultusz új magasságokba emelkedett, és összeolvadt az irredenta kultusszal. Nehéz nem jelképesként elképzelni, ahogy a Bácska visszafoglalása után Horthy a felvirágzott Horthy Miklós úton vonult be a Hitlerről elnevezett szabadkai főtérre. A ceremónia a római diadalmeneteket idézte, diadalkapuval, diadalkocsiknak megfelelő fogatokkal és díszsátorral, ahol búzakalászból font koronát tettek a fejére.
Turbucz szerint ugyan Horthy személyisége nem torzult el úgy, mint a saját messiásságát elhívő Hitleré, de saját kultusza hatása alól ő sem tudta kivonni magát. Horthy pszichológiája főleg azért érdekes, mert tragikus következményekkel járt, hogy foglya lett a saját szerepének. Az, hogy az 1944-es német megszállás után sem mondott le, és ezzel törvényesítette azt, közvetlenül összefüggött azzal, hogy elhitte: neki kell megmentenie nemzetét. Erre a németek kifejezetten építettek, hiszen a propaganda irányítói így azt állíthatták, hogy a március 19. után történtek Horthy akaratából következtek be.
Mint tudható, az utólagos felmentési kísérletekkel szemben Horthy valójában nem vonult passzivitásba ekkor sem, csak éppen a deportálásokkal szemben hallgatott. Utólag egészen hihetetlen az epizód, amelyről a könyvben lehet olvasni: Horthy 76. születésnapján, 1944 júniusában, amikor a vidéki magyar zsidóságot már Auschwitzba hurcolták és meggyilkolták, a Pesti Izraelita Hitközség hálaadó istentiszteletet tartott az államfő tiszteletére.
A Horthy-kultuszt megíró Turbucz Dávidnak volt egy, a mostani Horthy-kultuszról is szóló blogja; a blogolást azért hagyta abba, mert kezdte megunni a folyamatos Horthy-aktualitásokat. Mint az Indexnek mondta: nem ért egyet azzal a véleménnyel, hogy Antall hozta volna vissza a Horthy-kultuszt, sőt, úgy látja, hogy még Csurkáék is ellentmondásosan viszonyultak a kérdéshez, hiszen a Magyar Fórum a népi írók vonalát követve még erőteljes rendszerkritikával élt például a földkérdéssel kapcsolatban a Horthy-rendszerrel szemben. A Jobbik ellenben Turbucz szerint egyértelműen a ‘44 előtti szófordulatokat és üzeneteket hozza vissza.
Ő itt megáll a mostani politikai értékelésekkel, de talán nem kell nagyon elfogultnak lenni ahhoz, hogy a korabeli viszonyokról írottakat más tekintetben is aktuálisnak érezhessük. A szerző összefoglalása szerint: a Horthy-kultusz káros hatással volt a politikai realitásérzékre, csökkentette a követők felelősségérzetét és kritikai gondolkodását, és egyre nagyobb szakadékot hozott létre a valóság és a propagandakép között. A kultusz építői végzetes leegyszerűsítéssel a vezért követő becsületes magyarokra és a nemzet ellenségeiként kezelt többiekre osztották a világot, miközben egy elképzelt, fiktív messiástól várták a megváltást. „Hiába állították be a személyét »nemzeti hősként« a méltatások, Horthy Miklós mégsem tudott a nemzet hősévé válni.”
Ne maradjon le semmiről!