Index Vakbarát Hírportál

Tőrbe csalták a híres magyar bajvívót

2016. április 2., szombat 07:59

Ahhoz képest, hogy a három részre osztott Magyarország területén közel másfél évszázadig zajlottak a végvári harcok, tulajdonképpen kevés „hős” katona került be ebből a korszakból a köztudatba. A váraikat a túlerő ellen sokáig védő kapitányok mellett igazából csak Zrínyi Miklós bán neve ismert, mint a törökök ellen aktívan is fellépő hadvezéré. Pedig lennének még jelöltek a listára, például Thury Györgyé, aki kapitányként rengeteg borsot tört a törökök orra alá, bajvívóként pedig messze földön is híresnek számított.

Thury valamikor 1519 táján látta meg a napvilágot, igazi katonacsalád sarjaként: nagyapja Hunyadi Mátyás seregében harcolt, apja pedig szintén az oszmán hódítók elleni harcokban tüntette ki magát. Nem csoda, hogy György egészen fiatalon kitanulta a lovaglás és a bajvívás csínját-bínját, 1544-ben pedig már „huszárfőlegény” volt Ság várában. Itt történt állítólag, hogy sikerült annyira leitatnia egy török vitézt, hogy az a kopjájával halálra sebezte magát, ennél azonban hagyományosabb módokon is kitüntette magát: az 1552-es, egyébként vereséggel végződött palásti csatában egy egész hadtestet mentett meg a pusztulástól.

A magyar Cid

Híre hamarosan a császári udvarba is eljutott, 1556-ban I. Ferdinánd főispánsággal és Léva várának kapitányi tisztségével ismerte el tetteit. Két évvel később aztán át kellett adja a helyét a fogságból szabadult Dobó Istvánnak, cserébe azonban Veszprém elestével a Dunántúl egyik fontos védőbástyájának számító Várpalota élére nevezték ki. Thury kapitányként bizonyította, hogy nemcsak a kardforgatáshoz ért, hanem stratégaként is képes gondolkozni. Mivel az udvartól kapott pénz nem volt elég a vár és a helyőrség megfelelő fenntartására, a kapitány igyekezett kedvezményekkel újranépesíteni uradalma környékét, miközben vakmerő portyákat vezetett a török területekre, hogy az ott szerzett zsákmánnyal is kiegészítse a szűkös forrásokat.

Igazi hírnevét azonban bajvívóként szerezte, ezért is emlegették a krónikákban a híres középkori francia lovag után „magyar Cid”-ként. A végvári harcok egyik jellegzetességei voltak ezek a sokszor jó előre lebeszélt, egy az egy elleni, szabályozott körülmények között zajló küzdelmek, amelyekben a palotai kapitány nem talált legyőzőre, pedig egy idő után a helyi pasák és vitézek mellett már az Oszmán Birodalom távoli vidékeiről is érkeztek híres bajvívók, hogy összemérjék erejüket a magyar vitézzel. Thury „fellépett” az I. Miksa 1563-as pozsonyi koronázási ünnepsége alkalmából rendezett tornán is, ahol „válogatott külföldi lovagokat” múlt felül, a főherceg pedig aranysarkantyús vitézzé avatta.

Ettől azonban nem jutott több pénz a palotai végvárnak, amelyet 1566-ban csak a szerencse mentett meg a török kézre kerüléstől. Miután Thury sokáig sikeresen védte a várat a túlerővel szemben, a minden bizonnyal döntő roham előtt állítólag azért vonultak vissza az ostromlók, mert felderítőik egy fát szállító szekerek által felvert porfelhőt keresztény felmentő seregnek néztek.

Verses haldoklás

Öt évvel később azután elfogyott a törököknek ekkorra már igencsak a bögyében lévő kapitány szerencséje. A források ellentmondanak abban, hogy mi is történt pontosan, a magyar krónikások szerint a szigetvári, a pécsi, a koppányi és a fehérvári bégek fogtak össze Thury tőrbe csalására, a törökök későbbi védekezése szerint – ekkor ugyanis hivatalosan éppen béke volt a felek között – viszont ő volt az, aki szokása szerint bajt kevert. „Ez a Thury György nem maradt nyugton, hanem az egész világ tudja, hogy mindig gonoszságban járt és szokása volt valamelyik úton lesben állva, minden szandzsákbéget, ki azon a vidéken ment, megtámadni” – írta az egyik pasa a bécsi udvarnak.

Fogadjuk el a magyar források igazságát: a törökök kis csapattal pusztítani kezdték a Kanizsa körüli vidéket, majd amikor Thury katonáival megérkezett és üldözni kezdte őket, a kapitányt egy hatalmas túlerővel felállított csapdába vezették. A cél feltehetően az élve elfogás lett volna, a vitéz bajvívó azonban azután sem adta meg magát, hogy lováról is leesett, a krónikás szerint sisakját levéve jelezte, hogy nem fél a halálos sebtől, majd felkiáltott: „Ebek, engöm pórázon nem hordoztok, / Egyik helyről másikra nem hurcoltok!”

Ha nehezen is hisszük, hogy az írni-olvasni nem tudó kapitány e válságos pillanatban versbe szedve szidta volna ellenségeit, az biztos, hogy Thury 445 évvel ezelőtt, 1571. április 2-án az orosztonyi mocsárban elesett. Levágott fejét Isztambulba küldték, testét pedig a felmentő sereggel késve a helyszínre érkező Zrínyi György temette el.

Rovatok