A diktatúra kiépülésével egy időben jöttek létre azok a munka- és internálótáborok, ahova a „kommunista rendszer ellenségei” kerültek. A hírhedtebb, recski és kistarcsai táborok mellett több kisebb-nagyobb ilyen intézmény létesült, köztük volt az 1951-ben felállított tiszalöki tábor is.
A Nyírségben található település mellé azután kezdtek rabokat szállítani, hogy megkezdődtek a még a háború előtt eltervezett folyószabályozás és vízlépcsőépítés munkálatai. Az ekkor még „kulákokból” és a beszolgáltatást nem teljesítőkből álló internáltak építették fel a tábor első házait, de őket 1951-ben elszállították, helyükre pedig a szovjet hadifogságból „átadott” emberek kerültek. A tábor egyik különlegessége is az volt, hogy magyarok mellett külföldi állampolgárok (például németek, jugoszlávok, görögök), illetve számos magyarországi sváb (főként az SS soraiban harcolók, valamint kitelepítettek rokonai) is került ide.
Az internáltak többsége fárasztó fizikai, főként kubikosmunkát végzett, a körülményeket az elégtelen fejadagok és az őrök – különösen egy „Boxer” néven emlegetett erőszakos pribék – kegyetlenkedései is nehezítették. Ennek ellenére jó darabig ebben a táborban sem került sor lázadásra, a rabok jól tudták, hogy akkor sem tudnának hova menni, ha esetleg sikerülne is kitörniük a szögesdrótkerítés mögül. A hivatalos források szerint 1953. október 4-én a foglyok mégis a kitörés szándékával támadtak rá az őrségre, amely csak fegyvert használva volt képes megállítani a szökni próbálókat.
Szerencsére az eseményekről számos fogoly visszaemlékezése is fennmaradt, így rekonstruálni tudjuk, mi is történt a táborban. Az események láncolatát a Sztálin halálát követő enyhülés indította el. Ugyan ekkor még szó sem volt a sztálinista diktatúra bűneinek nyilvános elítéléséről, azért a Nagy Imre-kormány idején megindult a kényszermunkatáborok felszámolása, és ennek keretében Tiszalökre gyűjtötték össze a Magyarországon raboskodó külföldi hadifoglyokat, akiket a későbbiekben a nyugati államoknak terveztek kiadni. Júliusban aztán kiadták az amnesztiarendeletet, amely felcsillantotta a szabadság ígéretét a táborok lakói előtt. De a dolgok persze nem mentek gyorsan, az ügyek újratárgyalása csigalassúsággal haladt.
Tiszalökről augusztusban és szeptemberben 15–30 fős csoportokban közel 600 embert helyezett szabadlábra a helyszínre kiszálló szabadító bizottság, de a folyamat újabb késlekedése miatt a többiek egyre idegesebbek lettek. Szeptember végén nagyjából 1200 rab volt a táborban, és az elégedetlenség a munkateljesítmény csökkenésében és apróbb összetűzésekben is jelentkezett.
Október 2-án aztán Dornai Sándor táborparancsnok utasítást adott az internáltak munkavezetőjének, Finn Ferencnek, hogy közölje a rabok munkavezetőivel, növeljék a „termelési szintet” (sőt munkaverseny kihirdetését helyezte kilátásba), cserébe jobb élelmezést ígért. A dolog azonban visszafelé sült el, az internáltak ugyanis tanácsot alakítva követeléseket fogalmaztak meg a táborvezetéssel szemben: a munkaverseny elutasítása mellett követelték a körülmények javítását, és választ kértek arra, mikor térhetnek végre haza.
Két nappal később aztán Dornai személyesen jelent meg a rabok gyűlésén, de szóhoz alig jutott, távozása után pedig a rabok „hangadóit” az őrség kiemelte és fogdába zárta.
Ez végleg elszabadította az indulatokat. Este „a fogdába vitt fogolytársak szabadon bocsátását a tábor udvarában gomolygó ezres tömeg magyarul torkaszakadtából a következő szavakkal követelte: Fogdásokat vissza! Fogdásokat vissza!” – emlékezett az egyik fogoly. Az őrség magas nyomású vízsugarakkal próbálta jobb belátásra téríteni a tömeget, azonban néhány rab leleményesen kinyitotta az összes vízcsapot a táborban, így a tömlőkből hamarosan már csak csörgedezett a víz. Ezután motoros fecskendők érkeztek, de a tömeg nem oszlott, viszont a hátul állók nyomása miatt elindult a tűzoltók felé, akik hanyatt-homlok menekülőre fogták, így egy tömlőt az egyik fogoly kaparintott meg. Ekkor lépett színre a hírhedt „Boxer”, aki a rabot közvetlen közelről fejbe lőtte, erre végleg elszabadult a pokol: több irányból sorozatlövéseket adtak le az emberekre. „Mindenfelől – a toronyból, oldalról, hátulról – lőttek” – idézte fel az egyik internált.
A lövöldözésben öt rab meghalt, nagyjából húszan pedig megsebesültek. Természetesen a táborparancsnokság nem ismerhette el, hogy a véres eseményekhez saját ballépéseik vezettek, így az összecsapást provokátorok szervezte, fegyveres kitörési kísérletként igyekeztek beállítani. „A tűzoltókkal szemben is fenyegetően léptek fel, a rájuk bocsátott vízsugár hatástalannak bizonyult, a tűzoltókat és az őket biztosító államvédelmi őrt a tábor kapujáig szorították vissza. Majd »hurrá« kiáltással a tábor kapuja és kerítése felé nyomultak, fel voltak szerelve a táborban található botokkal és ütőszerszámokkal. A tűzoltókat biztosító őr ekkor géppisztolyából figyelmeztető lövéseket adott le. Az internáltak azonban erre sem torpantak meg, hanem tovább nyomultak a kapu felé! Ekkor következett be a fegyverhasználat, a külső őrség a kapuban elhelyezett géppuskából sorozatlövést adott le” – szól a hivatalos jelentés.
Feltehetően ezt a történetet még a felettesek sem hitték el teljesen, ezt bizonyítja az is, hogy csak két rabot, (a történtek alatt egyébként a zárkájában ülő) Finn Ferencet és Huber Ferencet ítélték el a „lázadásban” való részvételért, ők 6, illetve 5 éves börtönbüntetést kaptak.
A véres események végül hozzájárultak a foglyok többségének szabadulásához, a kiszivárgó hírek hatására például a nyugatnémet kormány is fokozottan követelte a német állampolgárok szabadon bocsátását.
Az internálótáborokat végül csak az 1953. júliusi – már a Nagy Imre-kormány alatt hozott korlátozott amnesztiarendelet után oszlatták fel, s ekkor állították le a kitelepítéseket is.