Köztudott, hogy a második világháborúban bevetett japán öngyilkos pilótákat a 13. századi mongol inváziós flottákat szétfújó „isteni szélről” nevezték el kamikazénak. De az írott forrásokon kívül megerősíti bármi, hogy a mongolokat valóban viharok állították meg?

Bár a Csendes-óceántól Európáig terjedő Mongol Birodalom ekkorra már szétesett, az 1260-ban hatalomra került Kubiláj nagykán is jókora terület urának mondhatta magát: Mongólia mellett Kína északi része is a fennhatósága alá tartozott. Ez azonban nem volt elég Kubilájnak, aki 1266-ban felszólította a „japán királyt”, hogy legyen a vazallusa. Miután ezt a japánok visszautasították, a nagykán elkezdett az invázióra készülődni.

Az első mongol flotta 1274-ben hajózott ki a szigetország felé. A források szerint a támadók több kisebb győzelmet arattak, de a novemberben, a Hakata-öbölben vívott csatában vereséget szenvedtek, miután hajóik jelentős része elsüllyedt a csata első napja utáni éjjelen támadt viharban. A flotta ezután visszavonult, de Kubiláj nem adta fel tervét, és 1281-ben még erősebb sereggel tért vissza.

A történetírók szerint a két újabb flotta összesen több mint 4 ezer hajót számlált, fedélzetükön közel 150 ezer emberrel. Ezeket a számokat persze érdemes erős túlzásként kezelni, de az egyéni kardforgató tudásra építő japán csapatoknak így is kevés esélyük lett volna nyílt csatában a támadók ellen. A hajók újfent a Hakata-öbölt vették célba (ennek közelében feküdt ugyanis a Kjúsú-sziget fővárosa). A már felkészültebb japánok az első összecsapások során tartani tudták parti erődítményeiket, elég időt adva az újabb, ezúttal két napig tomboló tájfunnak, hogy augusztus 15. és 17. között a mongol flotta nagy részét a tenger fenekére küldje.

Mint mondanak a búvárrégészek?

Ha így történt, a kérdéses területen kínai hajóroncsok százait kellene, hogy rejtse a tengerfenék – nem csoda, hogy kutatók meg is próbálták megtalálni ezeket. Ha százával nem is bukkantak fel az elpusztult hajók, néhány évvel ezelőtt japán búvárrégészek ráakadtak egy 13. század második felében készült kínai bárka roncsaira, tavaly nyáron egy újabb ilyen hajó maradványait tárták fel, eredményeiket ismertetve pedig még három hasonló, tüzetesebben még nem megvizsgált roncsról is említést tettek.

A maradványok Kjúsú-sziget nyugati partjaitól nagyjából 200 méterre, 22 méteres mélységben pihennek egy öböl fenekén, a roncsokból számos kínai porcelántöredéket és érmét is sikerült a felszínre hozni. A kutatók azt remélik, hogy a már feltárt és a jövőben még megtalálandó roncsok vizsgálatával sikerül egyértelműen bizonyítani, hogy a hajók egy nagy viharban süllyedtek el. Azt az elméletet is szeretnék bizonyítani, hogy az „isteni szél” azért tudott ekkora pusztítást véghezvinni a mongol flottában, mert a sietve összeszedett hajók nagy része folyami közlekedésre épített, kis merülésű jármű volt, amelyek még a nyugodt tengeren való hajózásra is csak jóindulattal voltak alkalmasak.