Ez így kicsit úgy hangzik, mint egy homályos motivációjú, ügyetlen blöff, de Lénárt Andrást, az 1956-os Intézet kutatóját elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, ez tényleg egy totálisan váratlan felfedezés. A családot már az is meglepte egy kicsit, hogy a nagymama ott volt a felvonulók között. Varga Györgyné Erdős Veronika ugyan tanulmányi előadóként az ELTE bölcsészkarán dolgozott akkor – és ennyiben érthető, hogy az egyetemistákkal együtt ő is ott lépdel a Petőfi-szobortól a Bem térre vonuló tömegben –, utólag azonban soha nem beszélt a forradalmi élményeiről.

Talán nem véletlenül. Édesapja november 1-jén halt bele a nem sokkal korábban kapott agyvérzésbe, így ő kórházazással, majd gyásszal és a temetés intézésével lehetett elfoglalva, miközben egyedül nevelt két kisgyereket. A hallgatásnak azonban talán nem csak magánokai lehettek, később politikailag sem azonosult az október 23. után történtekkel. MDP-, majd MSZMP-tag volt, aki ugyan elítélte az ötvenes évek „rendszerhibáit”, de 56-ról későbbi életében attól még ellenforradalomként beszélt, amikor szerinte akasztásoktól és pogromoktól kellett tartani. De akkor vajon mit keresett a forradalmi ifjúságban?

A pontos okokat és a személyes történeteket soha nem ismerhetjük meg teljesen, nem tudhatjuk pontosan, hogy a korabeli szereplők fejében mi volt, és az hogyan alakult át utóbb akár visszamenőleg is. A forradalmi tömeg (mely ekkor persze még nem feltétlenül tudta magáról, hogy forradalmi) mindenesetre elég sokszínű volt ahhoz, hogy az együtt menetelés közben meglehetősen különböző élettörténetek metsszék egymást.

Az október 23. délutáni felvonulás egyetemi rendezvény volt, az ELTE hallgatói szervezték, de a becslések szerint húszezres tömeghez máshonnan is sokan csatlakoztak. Piros László belügyminiszter előbb betiltotta, majd mégis engedélyezte az eredetileg a lengyelek melletti szimpátiatüntetésnek induló felvonulást, voltak diákok, akik a Vörös Csillag Traktorgyárból és a Csepeli Vas- és Fémművekből hoztak a tüntetéssel szimpatizáló fiatal munkásokat. A tüntetéshez a tanári karon kívül végül még a rektor is csatlakozott, azzal az indoklással, hogy ha már úgysem tudnák megállítani a hallgatókat, inkább próbálják mérsékelni őket.

A Bem-szobornál készült felvételen    Sinkovits Imre  középen balra, takarásban ugyan, de jól látható. Mellette talán Agárdy Gábor, tőle jobbra világos kabátban Déry Tibor, a kép jobb szélén Törőcsik Mari.

A folyamatosan növekvő tömeg a Margit hídon ment át a Bem térre, a Ki kicsoda 56-ban oldalon a kikockázott filmfelvétel a híd közepén mutatja a felvonulókat. A bölcsészkarról a hallgatókon és a tanárokon kívül az egyetemi vezetés is képviseltette magát – ez elég nagy változás ahhoz képest, hogy 1953-ban még „Ma az imperialistákat segítették” feliratú szégyentáblára írták fel azoknak a nevét, akik elkéstek az előadásról.

A lelassított snitteken Erdős Veronikán kívül másokat is sikerült már azonosítani. Például Tánczos Gábort, a legendás (és néhány hete újjáélesztett) Petőfi Kör titkárát, a demonstráció egyik szervezőjét, aki itt a Rákóczi úton sötét zakóban és fekete nyakkendőben, nemzeti színű szalaggal a zakója hajtókáján nézi a menetet – Tánczost '56 után meghurcoltak, szabadulása után sokáig nem kapott képzettségének megfelelő munkát, 1979-ben öngyilkos lett.

De itt vannak más ismert személyek is, például Vadász Sándor és Varga János történészek, Pais Dezső nyelvész, Hurták Erzsébet történelemtanár, vagy éppen Gömöri György költő. (Cikkünk megjelenése után Gömöri György jelezte, hogy nem ő van a képen. „Rendszerint előre szaladtam és emiatt éppen 23-án nem vagyok sehol képileg megörökítve” – írta az Angliában élő költő.)

Gömöri, aki a forradalom után emigrált és Angliába került, így emlékezett vissza a 23-i menetre: „Mi még az elején féltünk, hogy provokációnak számít az, ha beállnak munkások vagy tisztviselők, bárki más. De akkor már nem lehetett mit kezdeni; úgyhogy én hangosan elkiáltottam magam, hogy »csak egyetemisták vonulnak, de fölveszünk levelező hallgatókat is«. Erre óriási röhögés lett, és beállt egy csomó ember. Énekeltünk összevissza régi demokratikus mozgalmi dalokat, mint a Sej, a mi lobogónkat, meg a Marseillest, a Kossuth-nótát, ami belefért, és mindenféle ötletes jelszavakat, »Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán!«, »Sztálin-szobor el innét, a kormányba Nagy Imrét!« Én találtam ki, hogy »Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!«”

A Petőfi-szobortól Budára érkező menet a Bem téren egyesült a műegyetemistákkal és a jogászokkal, vissza a Margit hídon már vagy 50 ezren mentek a Kossuth térre, Nagy Imre beszédét követelve. Jó lenne közülük és a forradalom máshonnan érkezett résztvevői közül is minél többeket felismerni, így is személyesebbé téve és kicsit közelebb hozva a forradalmat az idei, 60. évfordulón. Diákok, melósok, fegyveres felkelők, suhancok és sorban állók, lelkesültek és aggódók, bal- és jobboldaliak, merészek és óvatosak – ott vannak az utcán, beleintegetnek a kamerába vagy elsuhannak.

A Ki kicsoda 56-ban oldalra naponta kerülnek fel újabb felvételek – ha felismerni vél valakit, írjon nekik a Facebookra, vagy akár írjon nekünk.