Éppen száz évvel ezelőtt tört ki az írek húsvéti felkelése az angolok ellen. Ugyan kudarcba fulladt, ám örökre megváltoztatta Írországot. Heather Jones, a London School of Economics tanára a BBC History hasábjain írja le a vérbe fojtott felkelés történetét.
Száz év óta a legnagyobb belpolitikai fenyegetéssel nézett szembe az Egyesült Királyság 1916. április 24-én. Egy álmos ünnepnapon, húsvét hétfőjén mintegy 1500 felfegyverzett ír felkelő (maguk mögött tudva Németország elvi támogatását) elfoglalta Dublint, és hat napon keresztül tartotta a városközpontot. Hangadóik a függetlenség elnyerését és az összes ír tartomány egyesülését tűzték ki célul, megszabadítva a brit igától.
A felkelés elején kihirdetett Függetlenségi Nyilatkozatuk igen elevenen fogalmazza meg a szövetségre lépő négy felkelő csoport elképzelését: „Ír férfiak és ír nők: Isten és elődeink generációinak nevében, akiktől nemzeti hagyományaink eredeztethetők, Írország rajtunk keresztül szól hozzátok és szólítja zászlaja alá gyermekeit, hogy küzdjenek a szabadságáért.” A következő napok dublini eseményei vérfürdőbe torkolltak, a britek brutális katonai erővel válaszoltak, ám az ír szabadság ügyének egyre több híve lett, s a történtek feltartóztathatatlan láncolata végül Írország elszakadásához vezetett.
A húsvéti felkelést az 1858-ban alakult, a köztársaságot fegyverrel kivívni akaró Ír Köztársasági Testvériség (IRB) tervelte ki – a maroknyi radikálist tömörítő szervezet az amerikai írek egy részének a támogatását is élvezte. Az IRB aktívan toborzott tagokat Dublinban, zömmel azon nemzeti érzelmű polgárokra hatott a szavuk, akik túlzottnak érezték az ír részvételt az első világháború brit kontingensében. A fiatalok különösen fogékonynak bizonyultak, főként a középosztálybeli értelmiség köreiben.
A Tom Clarke és Sean MacDermott által vezetett Testvériséget az 1848-as európai forradalmak modellje inspirálta. Ám tömegbázissal vagy politikai párttal nem rendelkező kis szervezet révén a mérsékelt nemzeti mozgalmakba igyekeztek beszivárogni, azzal a céllal, hogy azok tagságát közkatonaként használhassák a közelgő rebellióban.
Legnagyobb sikerük az volt, hogy kulcspozíciókat szereztek az Ír Önkénteseknél (IVF) – ezt a milíciát a Home Rule tervezett bevezetésével összefüggésben alapították, és a húsvéti harcokból alaposan ki is vette a részét.
A brit parlament már korábban elfogadta a korlátozott önrendelkezést biztosító Home Rule törvényt, ám hatályba lépését az első világháború kitörése miatt felfüggesztették. Ennek értelmében a belügyeket az ír parlament intézte volna, míg a londoni brit parlament hatáskörébe tartoztak volna a külügyek, a honvédelem, az adózás és a tengeri kereskedelem. A megosztó törvényt a helyi lakosság többsége támogatta, ám a kisebbségben lévő, protestáns ír unionisták ellenezték, mivel attól féltek, a létrejövő ír parlamentet a katolikusok dominálnák.
A korlátozott önrendelkezésről szóló vita olyan hőfokon lángolt, hogy 1914-re Írország már a polgárháború szélére sodródott. Az unionisták 100 ezer fős félkatonai szervezete, az Ulsteri Önkéntes Erők (UVF) minden eszközzel igyekezett megakadályozni a törvény végrehajtását, erre a mérsékelt mozgalmárok az IVF felállításával válaszoltak.
A világháború kitörésekor mindkét milíciát a háborús erőfeszítések szolgálatába állították. Többségüket besorozták a brit seregbe – a 210 ezer ír katona zömét ők alkották. Döntő tényezőnek bizonyult azonban az a körülmény, hogy 13 ezer, a háborút ellenző szakadár IVF-tag a hátországban maradt.
Két másik szerveződés is fontos szerepet játszott a felkelésben: egy radikális női mozgalom, az Ír Nők Tanácsa, valamint a munkásszervezetek 339 tagjából álló, James Connolly által vezetett Ír Polgári Őrség (ICA), amelyet sztrájkoló munkások védelmére hoztak létre 1913-ban. Németország szintén támogatást ígért – ám a várva várt fegyverszállítmány csak nem akart megérkezni Írország partjaira.
Eoin MacNeill, az IVF vezetője, aki nem rokonszenvezett a Testvériséggel, megpróbálta megakadályozni a felkelést, megtiltva embereinek, hogy a szimbolikus okokból húsvétvasárnapra kitűzött akcióra egybegyűljenek. A feldühödött Testvériség húsvét hétfőjére halasztotta az akciót, ám csupán dublini híveit tudta értesíteni arról, hogy a felkelés nem marad el – így az szinte kizárólag a városra korlátozódott.
A háborús szükségletek miatt – és ez volt a felkelők szerencséje – az írországi brit hírszerzés összeomlott. Még akkor sem sikerült fényt deríteni a valódi szervezkedésre, amikor Sir Roger Casement-t, akit a németekhez küldtek tárgyalni a felkelők, április 21-én egy német tengeralattjáróról partra szállva elfogták.
Miért is aggódtak volna a hatóságok? Közelgett a húsvéti ünnep, a dublini társadalom krémje szokásához híven az ország legjelentősebb lóversenyeinek helyet adó Fairyhouse versenypályához utazott, így csak igen kevés rendőr maradt szolgálatban a városban. Április 24-én kora reggel Matthew Nathan, az ír ügyekért felelős államtitkár a dublini várban találkozott a hírszerzés ottani fejével, hogy megvitassák, Casement letartóztatása vajon indokol-e nagyobb készültséget. Ezzel azonban már elkéstek. Latolgatásuknak puskalövések vetettek véget: a vár kapuját megtámadták és lelőttek egy ott posztoló fegyvertelen őrt. Kitört a húsvéti felkelés.
A zavargásban résztvevők egyedüli igazi előnye a meglepetésben rejlett, nem sokat konyítottak a stratégiához vagy a taktikához. Markievicz grófnő női kiegészítő egysége lövészárkokat kezdett ásni a dublini Szent István parkban (annak ellenére, hogy a zöldterületet mindenünnen magas épületek vették körül), Patrick Pearse pedig magához ragadott egy kardot.
A felkelők igyekeztek irányításuk alá vonni a kommunikációs gócpontokat – főhadiszállásukat ezért a főpostán rendezték be –, és barikádokat is emeltek az utcákon. Ugyanakkor nem tudták elfoglalni az írországi brit kormányzat székhelyét a dublini várban, és ami még nagyobb baj, a kikötőket és vasútállomásokat sem, melyeken keresztül a várost hamarosan elözönlötték a brit csapatok, köztük a háborúból átirányított ír egységek.
A liberális párti brit miniszterelnök, Lord Asquith azonnali katonai erősítést küldött, a Liffey folyóról pedig egy őrnaszád a felkelők állásait vette tűz alá. A városközpont romhalmazzá vált: a szemtanúk Dublin főutcáját, az O’Connell sugárutat az yperni csatamezőhöz hasonlították.
Az elkeseredett küzdelemben, melynek során a brit csapatok utcáról utcára verték vissza a felkelőket, összesen 450-en haltak meg: 62 közülük felkelő volt, 132 pedig katona és rendőr. A halottak nagy része az ártatlan civilek közül került ki, akik két tűz közé szorultak, a legfiatalabbat, a 22 hónapos Christina Caffrey-t az anyja kezében lőtték le.
Az egymástól egyre jobban elszigetelt felkelőállások nem bírták sokáig a kiképzett katonák rohamát. A reménytelen helyzetben úgy döntöttek, nem halogatják tovább az elkerülhetetlent, és megadják magukat.
Hiába tették le azonban a fegyvert, hamar ráébredtek, hogy a britektől nem várhatnak kegyelmet. Tömeges internálás, kijárási tilalom, egymást követő házkutatások követték az önkényes lövöldözéseket a felkelés leverése után. A „rebellisek” vezetőit pedig zárt tárgyalásokon sorozatban ítélték halálra, és végezték ki. A súlyosan sérült, haldokló, felállni is képtelen James Connollyt egy székhez kötözve lőtték agyon. Az ír közvéleményen a döbbenet lett úrrá. Az újságíró Warren Wells úgy fogalmazott, „szivárog a vér a zárt ajtó alól”.
A britek kőkemény reakciója csak tovább radikalizálta az íreket. Egyre többen követelték a függetlenséget: a nemzeti mozgalom ezt követő hullámában a 32 ír megyéből 26 Ír Szabadállam néven az Egyesült Királyságból kiszakadva, ám a Brit Nemzetközösség tagjaként 1922-ben önálló államot alakított (Észak-Írország hat protestáns többségű ulsteri megyéje angol fennhatóság alatt maradt), majd a második világháború után Ír Köztársaság néven nyerte el a teljes függetlenséget.
Hiába csaptak azonban le kegyetlenül a britek, valójában fogalmuk sem volt, ki állt a fegyveres felkelés mögött. A sajtó „Sinn Féin lázadásnak” keresztelte el az 1905-ben alapított, a nemzeti mozgalom perifériáján mozgó, nem túl jelentős szervezet után, pedig annak igazán nem sok köze volt hozzá. A jóslat azonban beteljesítette önmagát: a Sinn Féin megmérette magát a politika porondján (az 1918-as brit parlamenti választásokon a 105 ír képviselőből 73 az ő jelöltjük volt), s hamarosan a megmaradt felkelők első számú pártja lett.
Az 1916-os felkelők azzal a céllal vágtak neki a harcnak, hogy Írország jövőjét egyszer s mindenkorra bebiztosítják. „Írország szabadságáért halok nemes halált. Férfiak és nők versengve ragadják majd meg a drága kezed” – írta kivégzése előtt az egyik felkelő, Éamonn Ceannt a feleségének. Ám mindennek súlyos ára lett: több évtizedes erőszak rázta meg a Brit-szigeteket a teljes, 32 megyéből álló független Írország álmának beteljesítése nevében.
(Az ír felkelés története részletesebben a magyar BBC History áprilisi számában olvasható)