A 125 éve született Szergej Prokofjev vajmi keveset érdeklődött a társadalmi mozgások és főképp a politika iránt – ezért is járt be felettébb meglepő életutat. Sorsát a Seremetyev családnak köszönhette, amely támogatta a jobbágyivadékok kibontakozását – márpedig Prokofjev anyai nagyszülei még jobbágyok voltak. Így kerülhetett fel a kelet-ukrajnai faluból Moszkvába, majd Szentpétervárra, ahol mások mellett Alekszandr Glazunov és Rimszkij-Korszakov tanította. Már ötéves korában feltűnést keltett Chopin és Beethoven zongoraműveinek tolmácsolásával, és ekkor már zongoradarabokat, nem sokkal később operát komponált. Hétévesen sakkozni kezdett – ugyancsak kiváló eredményekkel: 1914-ben egy szimultán versenyen legyőzte a világbajnok Capablancát. Szenvedélyét megőrizte, a harmincas években több partit játszott az akkor már szovjet bajnok és későbbi világbajnok Mihail Botvinnikkel.

Tizenegy éves volt, amikor a Moszkvai Konzervatórium igazgatója meghívta növendéknek – zongorát és zeneszerzést tanult, s még abban az évben megkísérelt megírni egy szimfóniát. Később Szentpéterváron ünnepelt zongorista és zeneszerző lett. Tizenhét évesen mutatták be első önálló művét, az Ördögi látomásokat. Még nem fejezte be tanulmányait a szentpétervári konzervatóriumban, amikor már külföldi vendégszereplésre hívták – 1913-ban Londonban és Párizsban lépett fel. Közeli kapcsolatba került Szergej Gyagilevvel, az Orosz Balett világhírű vezetőjével, aki segítette a későbbi külföldi meghívásokban, Prokofjev pedig a húszas években sokat komponált az emigráns Orosz Balett számára.

Sztálinnal együtt

1918-ban úgy döntött, hogy külföldön, az Egyesült Államokban próbál szerencsét. Lunacsarszkij, a kulturális ügyekért felelős népbiztos adott utasítást, hogy adják ki az útlevelét: „Ön forradalmár a zenében, mi azok vagyunk az életben – mondta –, nekünk együtt kell működnünk. De ha Ön Amerikába akar menni, én nem fogom útját állni.” Amerika nagyon jól fogadta, ő mégis Európát választotta, 1920-ban Párizsba költözött, de ott sem volt maradása – ebben közrejátszott igen rossz viszonya Igor Stravinskyvel –, Bajorországban keresett alkotói nyugalmat. Hírneve változatlanul nagy volt, jobbára Párizsban élt, de sokat turnézott Európában és az Egyesült Államokban.

A Szovjetunióba először 1927-ben tért vissza – két hétig volt ott, zenélt, és különösebben nem foglalkozott a politikával. Párizsból szépen építgetni kezdte kapcsolatait a szovjet állammal, a szovjet zenei élet amolyan nagykövete lett Nyugaton. Ennek ellenére meglepetést keltett, amikor 1936-ban családjával együtt Moszkvában telepedett le. Életrajzírói szerint ebben erősen közrejátszott, hogy Amerikában Rachmaninov, Európában pedig Stravinsky mögött csak másodhegedűs lehetett, a Szovjetunióban pedig éppen akkor lett kegyvesztett Sosztakovics: a Lady Machbet operája felháborította Sztálint, a Pravda „Zene helyett káosz” címmel szedte le a keresztvizet a műről.

Kétségtelen: a harmincas–negyvenes években Prokofjevet hallatlan elismerés övezte – ő még a háború évei alatt is nyugodtan dolgozhatott. Sőt egyik legtöbbször játszott művét, a nagyszerű 5. szimfóniát 1945. január 13-án (!)  hatalmas ünneplés közepette mutatta be a Moszkvai Konzervatóriumban. A zsdanovi kultúrpolitika ostora végül őt is elérte. Spanyol feleségét letartóztatták és munkatáborba zárták, a csapás az ő egészségét is kikezdte – a század egyik legnagyobb zeneszerzője Sztálin halálával azonos napon, 1953. március 5-én hunyt el.