B. Müller Tamás történész vezetésével jártuk be a Parlament néhány szobáját, amelyek kapcsolódnak az 1919-es Tanácsköztársaság vörösterrorjához. A politikai nyomozókat beköltöztették az Országházba, embereket kínoztak itt, ismert személyeket tartottak fogva. A leveleket is innen cenzúrázták.
Nemrég jelent meg B. Müller Tamás történész Vörösterror az Országházban 1919 című könyve, amely a Nemzet Főtere program alatt futó, a Tanácsköztársaság parlamenti terrorjának történetét vizsgáló kutatás eredményeiből készült. A történész a napokban tematikus bemutatót tartott a Parlamentben a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának három hónapos terrorjáról.
A könyv hiánypótló: a Tanácsköztársaság berendezkedésének, terrorjának árnyalt bemutatása a rendszerváltás után egészen mostanáig nem történt meg. A rendszerváltást megelőző két politikai korszak nagyrészt a maga képére formálta az 1919. március 21. és augusztus 1. közötti pár hónapos időszakot. A két világháború között néha csak a közbeszédre alapozták a kegyetlenségek és a terror bemutatását, elterjedt például, hogy az Országházban rengeteg embert kivégeztek, sőt halottakat ástak el az épület alá.
Bár a Parlamentben tényleg vörösterroristák rendezkedtek be, és rengeteg kínzást követtek el, halálesetből csak egyetlen egy bizonyítható: Szőts András katonatiszt, színész részt vett a Tanácsköztársaság elleni ludovikás felkelésben, amit levertek. A színészt ezután a Parlamentbe hurcolták, holttestét június 26-án az udvarban találták meg. Pontosan nem tudni, mi történt, elképzelhető, hogy megkínozták, majd kidobták az ablakon, de az is lehet, hogy megpróbált szökni, csak nem sikerült.
Az 1949 utáni pártállami diktatúra történetírása sem volt elfogulatlan a Tanácsköztársasággal szemben: politikai okokból idealizálták a diktatúrát védő, többek között az Országházban berendezkedett politikai rendőrség történetét.
Bár a Tanácsköztársaságban névleg közös szociáldemokrata-kommunista vezetés volt, a diktatúra védelmét valójában a kommunisták megtartották maguknak: 1919 márciusában létrehozták a különítményes osztagokat, közülük is kiemelkedtek a Cserny József által vezetett véres és kegyetlen, vonattal az országot járó terrorbrigádok, a Lenin-fiúk. A Lenin-fiúkat egyszerű feladattal bízta meg a kommunista vezetés: bármi áron meg kellett védeni a diktatúrát, csírájában el kellett fojtaniuk az ellenforradalmi szervezkedéseket
Szociáldemokrata nyomásra kegyetlenkedéseik miatt névleg feloszlatták őket, valójában viszont a kemény mag Cserny vezetésével beköltözött az Országházba, ahol a Korvin Ottó vezetésével frissen létrehozott Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának egyik alosztálya lettek.
A kommunista diktátoroknak az Országház az 1918 előtti rezsim és az úri Magyarország feletti győzelmet jelképezte, hogy ide költöztették a politikai rendőrségüket.
Ez a szervezet minden addigi, magyar rendvédelmi hagyománytól idegen elvek alapján működött: konkrét, politikai irányítással. A politikai nyomozó osztály függetlenedett a rendvédelmi szervektől, a Vörös Őrség főparancsnokságától. Névleg a kormányzat alá tartozott, a valóságban Kun Béla, Gábor Mózes, Szamuely Tibor, Jancsik Ferenc, kommunista politikusok irányítása alatt állt. Hivatalosan országos nyomozószervként működött az osztály, beépültek mindenhova, vidéki részlegeik is voltak, még azt is figyelték, milyen újságokat járatnak.
Darányi Ignác, Balogh Jenő volt igazságügyi miniszter, Rákosi Jenő főrendiházi tag, báró Fejérváry Imre Baranya vármegye egykori főispánja, báró Kornfeld Pál, az Általános Hitelbank igazgatója, Déry Béla festőművész, a Nemzeti Szalon igazgatója, Lovászy Márton a károlyi kormány kultuszminisztere. Mellettük több képviselő: Hegedűs Lóránt, Landauer Béla, Rubinek Gyula, Platthy György, Sándor Pál, Simonyi-Semadam Sándor, Szász Károly.
Kiemelt helyet kapott a diktatúra életében az Országház Vadászterme: a korábbi ebédlő talapzatát felszedték, bútorait kipakolták. Az üres helyiségbe hurcolták a diktatúra által ellenségnek tekintett társadalmi rétegek képviselőit. Ezek általában olyan vagyonos, reprezentatív emberek voltak, akiket megfélemlítés miatt fogtak el: másoknak volt jelzés, hogy ők sem úszhatják meg. Viszont fizikailag nem bántották őket (viszont sokakat ebben az épületben is kínoztak), de a lelki terror náluk is gyakori volt.
A vörösök ellenségnek tartották az egykori politikai vezetőket, a földbirtokosat, a papságot és szerzeteseket (piaristákat és lazaristákat is hoztak be ide), de ellenség volt a banki szféra, a volt katonai és volt rendőri tisztviselők is. Meg amúgy bárki, aki ellenszegült.
Az itt tartottak furcsa helyzetét jól mutatja, hogy saját költségükön ebédelni mehettek a Parlamentben akkor működő éttermekre, dohányozhattak a Vadászteremből nyíló teraszon. Viszont néha beraktak közéjük egy-egy megkínzott, teljesen összevert foglyot, aludni a csupasz földön kellett, takarónak pedig csak a korábban a dísztermekben használt vörös szőnyegeket használhatták.
Nemcsak foglyokat őriztek és kínoztak a Parlamentben a Tanácsköztársaság alatt a politikai nyomozóosztály tagjai, de itt rendezkedtek be a vezetők, sőt az állomány is. Az állományban voltak az előző rendszer államrendőrségtől átvett nyomozók is, bár nem sokan, 20-30-an: ők pénzért csatlakoztak, vagy azért, mert féltek a háborútól, a politikai nyomozókat pedig nem vezényelték a frontra.
Összesen körülbelül 350-400 főből állt a rendfenntartásra egyáltalán nem kiképzett, főleg munkanélküli iparosokból és gyári munkásokból összeverbuvált állomány. Azért választották őket, mert politikailag megbízhatóak voltak. Egy részük elhivatottságból csatlakozott, de köztük is volt olyan, aki egyszerűen félt a fronttól. Az alosztályok vezetői az előző rendszerek rendőrei voltak.
A diktatúra a Parlament azóta úgynevezett háznagyi szobáiban (a háznagy gyakorlatilag a házelnök helyettese) működött a cenzúra. Itt bontották fel és vizsgálták át a leveleket, de foglalkoztak a távírók és a telefonok cenzúrájával is. Szinte minden külföldről érkező levelet vizsgáltak, az angol, német, francia, olasz, román és szláv nyelveken írt leveleket is.
Ezekből nagyon sokat megtudtak az emigrációról, az ellenforradalmi mozgalmak szervezkedéseiből: voltak, akiket így kapcsoltak le, még azelőtt, hogy bármit léphettek volna (Perényi Zsigmond két emberét, a bárót le is tartóztatták, augusztusban szabadult). De figyelték az élelmiszer-csempészetet is.
A terror központi helye az Országházon belül is valószínűleg a pincerendszer volt: itt, illetve az udvarhoz tartozó melléképületekben kínozták a foglyokat, például úgy, hogy meztelenül felkötötték őket a vízvezetékcsövekre, forgatták és verték őket.
De a lelki és verbális terror is mindennapos volt: kézigránátos, rohamkéses Lenin-fiúk mászkáltak a kihallgatószobákban, és a pincével ijesztgették azokat, akik még nem vallottak. Bevett húzás volt az is, hogy jól láthatóan kirakták a parancsot: aki nem vall, kivégezhető. Aztán, akik nem vallottak, azokat tényleg vitték le a pincébe. A beszámolók alapján állítólag összehangoltan direkt autókat berregtettek a Parlament előtti téren, hogy elnyomják a a kínzottak sikolyait, üvöltéseit.
Ne maradjon le semmiről!