Ha valaki megkérdi tőled, mit csinált az apád, mondd azt, hogy kormánytanácsos volt.

Így okította nagymamája a kis Martint, akit amúgy nem nagyon kérdezett erről senki. Amikor a nagymamával elsétáltak valamelyik amstetteni cukrászdába, és a nagyi büszkén elsuttogta az ismerősöknek, hogy „ez itt Gerhard fia”, csak megsimogatták a fejét, és megkapta a kedvenc marcipánkrumplikat. A fejére barackot nyomó sok néni és bácsi, mint utólag már világos lett, egytől egyig náci volt, akik igyekeztek csöndes, polgári életet élni a háború utáni Ausztriában.

Martin Pollacknak hatvan év kellett hozzá, hogy képes legyen megírni apja, dr. Gerhard Bast egykori SS-Sturmbannführer és Gestapo-vezető történetét, és vele együtt a családja és hazája nemzetiszocialista múltját. Könyve, az eredeti megjelenés után 12 évvel most már magyarul is olvasható Halott a bunkerban annak a története, ahogy egy polgári család nácivá válik, majd évtizedeken át igyekszik elhallgatni a múltját.

Nálunk senki sem kérdezett, ez volt a probléma

A Wehrmacht-játékkatonákat csak kivételes alkalmakkor vették le a szekrény tetejéről az ötvenes években. Ebben a családban félmondatokban se sokat beszéltek a múltról, pedig lett volna miről: az ügyvéd nagyapa már akkor belépett az NSDAP-be, amikor középosztályi körökben egyébként még bőven lenézték a hőzöngőnek tartott nácikat, és az apa útja szintén korán a nemzetiszocialistákhoz vezetett.

„A te apád egy idealista volt, mindig rendesen viselkedett, mindent csak az eszméiért csinált, mi mindannyian hittünk ezekben” – mondta a nagymama, de Pollack számára a háromévesen elvesztett apja alakja az évtizedek alatt sem lett kevésbé homályos. A Halott a bunkerben a személyes nyomozás regénye, ami egyszerre pepecselős levéltári kutatási beszámoló, családtörténet, polgári hanyatlástörténet és a fiú szembenézése az apa bűnlajstromával.

Pollack kamaszként lázadt fel a családja ellen, majd amikor nagyanyja meg akarta esketni, hogy semmi esetre sem vesz el szláv vagy zsidó lányt, végleg megszakította vele a kapcsolatot. Utólag szégyelli ezt, fiatalkori önteltségnek mondja, mindenesetre akkor, a hatvanas években lendületből trockista lett belőle, és lengyel nő lett a felesége – de hogy megírja az apját, ahhoz szüksége volt még néhány évtizedre.

Csendes Ausztria

Ez úgy tűnhet, mint a legendásított és itthon is folyton utánozhatatlan példaként emlegetett német „múltfeldolgozás” egy újabb példázata, de a könyv érdekesebb és személyesebb annál, mint hogy ideológiai példabeszédként lenne értelme olvasni, másrészt meg lényeges, hogy osztrák műről van szó: a „Vergangenheitsbewältigung” Ausztriában csak megkésve és nagyon féloldalasan történt meg. A hajdani Ostmark az Anschlussra hivatkozva sikeresen állította be magát sokáig a Harmadik Birodalom áldozatának, egészen a Kurt Waldheim-botrányig ez volt az uralkodó csendes konszenzus. Martin Pollack könyve az egyik ezzel szakító fontos mű – egy másikat, a magyar munkaszolgálatosok rohonci tömeggyilkosságát feldolgozó Elfriede Jelinek-drámát éppen most pénteken mutatták be a Tesla Teátrumban.

A Pollack család történetét a mai Szlovéniában kezdjük követni, ahol az 1880-as években már duhaj nemzetiségi harcok voltak kocsmai verekedésekkel és lövöldözésekkel, utcanévtáblákért és iskoláért folytatott harcokkal; a celjei gimnázium ügyébe még egy osztrák kormány is belebukott. Itt a szlovén „Zivio!” felkiáltásra „Pereat Germania !” volt a válasz, és a nagynémet eszme jegyében a falakon nem Ferenc József, hanem Bismarck képe lógott. Bár nekünk látszólag távoli történet, a környéken élő szláv kucsébereknek sem ismerős már a neve (Pesten is így hívták régen a mozgóárusokat), az itt bemutatott út lényegében ugyanaz, mint ami az egész régióban elvezetett az etnikai rivalizálásoktól a radikális faji gondolatig, a csernovai sortűztől a kitelepítésekig és a vajdasági tömeggyilkosságig.

A könyv szerint a századforduló bajvívó egyleteiből és a völkisch diákszövetségekből szinte maguktól nőttek ki a félkatonai alakulatok, ezekben harcoltak a faji tisztaság és erő jegyében a parlamentáris rendszer ellen. Az illegális nemzetiszocialista szervezkedésekből – az illegalitásban való részvétel később hasonló érdem lett, mint aztán nálunk is a kommunistáknál – indult a várva várt dr. Gerhard Bast karrierje is: SS, Gestapo, Einsatzgruppék; házkutatások és letartóztatások, zsidó deportálások megszervezése és kivégzések – a regény mindennek a kíméletlen feltárása.

Apák és fiúk, bűnök és megküzdések

Nem Pollack az első, aki ismert náci gyerekeként ír könyvet az apjáról. Ifj. Martin Bormann, Hitler leghűségesebb párttársának a fia egy időben heti rendszerességgel tartott iskolai előadásokat a nemzetiszocializmus bűneiről és a náci propagandáról. Apja iránta tanúsított szeretetét úgy sem kérdőjelezte meg, hogy közben a nürnbergi halálos ítéletét megérdemeltnek tartotta. A nevét sem változtatta meg, mert „senki nem választhatja meg a szüleit, és senki nem is tagadhatja meg őket, örökké hozzájuk vagyunk kötve, elszakíthatatlan kötelékkel” – ő így tartotta.

A náci vezetők gyerekeinek a szüleikhez való viszonyát pszichiáterek is vizsgálták, és két gyakori megküzdési utat találtak: az egyik, hogy megpróbálják eltagadni a szülő erkölcsi felelősségét – nem feltétlenül azonosulnak vele politikailag, bár ilyesmi is előfordult, Himmler lánya neonáci lett. A másik, hogy teljesen elutasítják az apát, és mindenfajta kapcsolatot megtagadnak vele – mint Niklas Frank, a nürnbergi perben halálraítélt Hans Frank fia. Ő Der Vater című memoárjában apját magánemberként is erkölcsi szörnyetegnek festette le, és élesen bírálta azokat a „másodgenerációsokat”, akik szerinte megengedhetetlen módon próbálták meg különválasztani a hidegvérű gyilkost és a szerető atya figuráját. Frank ehelyett démonizálta az apját; a kritika szerint azzal igyekezett erkölcsileg megtisztulni, hogy maga lett a legszigorúbb bírája. Ez is felfogható azonban menekülésként, akárcsak a könnyű felmentés.

Pollack regénye egy harmadik, talán nehezebb megoldást választ: a bűn vagy a bűnös teljes elutasítása helyett minél részletesebben meg akarja tudni, hogy mit tett és ki volt az apja, és közben megpróbálja megérteni a motivációit is. Módszeres levéltári kutatásokkal illesztgeti össze a mozaikokat, és ezzel nem csak a konkrét sztori lesz krimiszerűen izgalmas; tágabb jelentősége, hogy ezzel a felelősök szempontjából mutatja be a történelmet. Ez ugyan nem egyedi, de azért viszonylag ritka a holokausztirodalomban, a téma népszerűbb feldolgozásai jellemzően az áldozatok perspektívájából születtek. Utóbbi a néző/olvasó szempontjából könnyebb átélést enged meg, azonban ez a múltfeldolgozás könnyebbik útja is lehet: az elkövetők így kívül maradnak a történelmen, mintha hozzájuk nem lenne közünk.

Miért épp a terror jelképének számító politikai rendőrségnél csinált karriert, miért nem maradt ügyvéd az apám? – az egész könyv ezt próbálja feltárni, egyértelmű választ azonban nem ad. „Nem tudom. Abból indulok ki, hogy apám meggyőződéssel hitte, jó oldalon áll, jó ügyért harcol, a jövő nagy birodalmáért, nép és faj egységéért és tisztaságáért” – ez azonban túl sima válasz, hogy csak úgy elfogadja, az őt árnyékként követő kérdést ezzel nem zárhatja le.

Hogy hogyan lehet elszámolni a családi múlttal? Passz. Ezt Pollack amerikaiasan csupasz, visszafogott szövege szemérmesen rejtve hagyja, vagy ha úgy jobban tetszik, az olvasóra hagyja az ítélkezést. Azt mondja, neki is vérévé vált a családi beidegződés, hogy az érzelmeket nem mutatjuk ki. Akkor sem, ha egyébként ez az egész történet az örökölt tabukkal való szakításról szól.