A terrorizmus már jó ideje része mindennapjainknak, és a legutóbbi idők eseményei arra utalnak, hogy ez a közeljövőben sem fog változni. Manapság az a konszenzus uralkodik a fejlett világban, hogy a terroristák követeléseinek nem szabad engedni, ám erről a személyükben fenyegetett, teljhatalommal bíró középkori uralkodók máshogy gondolkodtak.
Az 1137-ben született, a Fátimada-dinasztia hatalmát 1171-ben megdöntő Szaladin zseniális hadvezérként vonult be a történelembe: 1187-ben visszahódította a keresztesektől Jeruzsálemet, majd Egyiptomot, Szíriát és a Földközi-tenger keleti partvidékének jelentős részét egyesítette uralma alatt, megalapítva az Ajjúbida-dinasztia birodalmát. Az iszlám szunnita ágának híveként hasonló magabiztossággal látott hozzá a különböző síita és egyéb szekták, köztük az asszaszinok híres orgyilkos szektájának felszámolásának is. A szultán 1174-ben fordult a szinte bevehetetlen erődítményekkel rendelkező szekta ellen, amelynek tagjai 1175-ben meg is próbálták eltenni láb alól, de a merénylőknek ekkor még nem sikerült a szultán közelébe férkőzniük.
Szaladin ezután még jobban ügyelt biztonságára: sátra környékét krétaporral szóratta be, hogy bármilyen lábnyom meglátszódjon rajta, testőrei pedig fáklyákkal felszerelt láncban vették körbe a hálóhelyét éjszakánként. Megosztottak a források a tekintetben, hogy mi is történt 840 éve, 1176. május 22-én, miközben a szultán serege éppen az Aleppó közelében fekvő Azaz erősségét ostromolta, mindenesetre az események nagy hatással bírtak a történelem alakulására. Egyes szerzők úgy tudják, egy az őrségbe beszivárgott asszaszin „alvó ügynök” sújtott le Szaladinra, akinek csak a turbánja alatt is hordott sodrony mentette meg életét, mások szerint a szultán arra ébredt sátrában, hogy átrendezték a berendezést, párnájába pedig egy tőrre felszúrt figyelmeztetést helyeztek el – miközben az őrök csupán egy szikrát láttak átsuhanni a sátrak között. Olyan verzió is létezik, amely szerint a figyelmeztetés a második sikertelen merénylet után érkezett.
A lényeg azonban az, hogy Szaladin úgy döntött, többet ér élete, mint az asszaszinok megleckéztetése, és feladta az ostromot. Így életben maradt, hogy véghezvigye mindazt, amivel beírta magát a történelemkönyvekbe. Az is lehet persze, hogy nem, vagy legalábbis nem csak a félelem motiválta Szaladin döntését, hanem úgy okoskodott, a szekta akár szövetségese is lehet a keresztesek elleni harcban. Ha így volt, számítása bevált, hiszen az asszaszinok több kalifa, emír és nagyvezír mellett a keresztesek néhány vezetőjét is eltették láb alól, például I. Konrád jeruzsálemi királyt. Az orgyilkosok ellen egyébként az ötödik keresztes hadjárat vezetője, II. András magyar király is megpróbált fellépni, és a források szerint 300 bátor, önként jelentkező lovagját küldte ellenük – hogy aztán, a legenda szerint legalábbis, mindössze hárman térjenek meg a csatából.