A londoni Haymarketen álló King’s Theatre 1734 őszén zsúfolásig telt emberekkel, még a tetőgerendára is nézők kapaszkodtak. Miután az opera utolsó dallamai is lecsengtek, az elegáns közönség frenetikus hangorkánnal ünnepelte az előadást. Az énekes előrelépett, hogy meghajoljon, ám egy földszinti zsöllyében helyet foglaló nő hangosan felsikoltott: „Egy az Isten! Egy a Farinelli!”

A Farinelli művésznéven ismert Carlo Broschi (1705–1782) a 18. század talán leghíresebb operaénekesének számított, a mai rocksztárokéhoz hasonló rajongás vette körül. Óriási fellépti díjakat harcolt ki magának, a közönség eksztázisba jött az előadásaitól, a nők epekedtek utána, és még hatalmon lévők is tartottak befolyásától. Volt azonban egy még különlegesebb jellegzetessége: a kasztráltak közé tartozott.

Nemzőszervük még a pubertás előtti eltávolításának fájdalmas műtétjével akarták megőrizni a későbbi énekesek, operaénekesek gyermekien tiszta hangját. Amikor e szerencsétlen fiúk férfivá serdültek, hangjuk olyan egyedülálló módon fejlődött, amelyet sokan a tökéletes hangképzés mintájának tartottak.

A kasztrált énekesek alkalmazása a 16. századi Itáliában kezdődött: királyi, hercegi udvarokban, kórusokban és magában a Sixtus-kápolna kórusában is egyre több herélt fiú tűnt fel. Mivel nők nem léphettek fel egyházi intézményekben, igen nagy volt a kereslet a magasabb hangfekvésű férfi énekesekre – „nemtelenségük” miatt az angyalok énekének imitálására is alkalmasabbnak tűntek. Rövidesen annyira népszerűek lettek, hogy egy olasz operaelőadás a 18. században már elképzelhetetlen volt kasztrált énekes vagy énekesek nélkül.

Az őrület az 1720-as és 1730-as években ért a tetőpontjára: a nézőközönség ekkortájt hangosan éltette a kis sebészkést, amely lehetővé tette e páratlan műélvezetet. A divathullám csúcsán becslések szerint évente 4 ezer olasz fiú áldozta becses szerveit a muzsika oltárán. De pontosan miként és miért hajtották végre ezt a beavatkozást?

A nemzőszervek csonkítása

A kasztráción átesettek közül sokan szegényebb családokból származtak: abban a reményben szabadították meg őket a heréjüktől, hogy sikeresek lesznek és meggazdagodnak majd. Mások azonban – köztük Farinelli – tehetősebb családok leszármazottai voltak. Feljegyzések szerint olyanok is akadtak, akik önként vetették alá magukat a csonkításnak – például a híres Caffarelli. Ezzel együtt a kisfiúk nemzőszerveinek lemetszését bírálói már a 18. században is ugyanolyan barbár és visszataszító szokásnak találták, mint mi. Amikor Charles Burney (1726–1814) zenetörténész Itáliába utazott, s az iránt érdeklődött, hol végzik a beavatkozást, egyetlen város sem vállalta magára a felelősséget: „Milánóban azt mondták, menjek Velencébe; Velencében Bolognára mutogattak; Bolognában azonban tagadtak mindent, és Firenzébe irányítottak; Firenzéből aztán Rómába, Rómából pedig Nápolyba küldtek…”

A kasztrálást általában a helyi borbélyok végeztek, a fiúkat többnyire 7 és 9 éves koruk között szabadították meg a heréjüktől, s hogy kevésbé fájjon a műtét, ópiummal kábították el őket, esetleg a nyaki ütőerüket szorították el, hogy eszméletüket veszítsék. Forró vizes fürdőben áztatták őket, mielőtt spermavezetéküket elkötötték vagy levágták az egész herezacskót.

Igen veszélyes beavatkozás lévén valószínűleg sok fiú esett áldozatul a műtétnek. Akik túlélték, azoknak a tesztoszteron-hiány miatt az epifízis-porcai lágyabbak maradtak, így csontjaik, bordáik is jobban megnyúltak, tüdőkapacitásuk megnőtt – a kasztráltak többnyire magas, hordónyi mellkassal rendelkező emberek voltak, ami rugalmasságot kölcsönzött nekik a hangképzésnél és a hangok kitartásánál.

Miután átestek a csonkításon, a fiúkat énekiskolákba küldték, ahol szigorú képzésben részesültek: gyakorlatilag megszakítás és rekreáció nélkül énekléssel és tanulással töltötték napjaikat. A jó képességű, elhivatott tanulók már tinédzserként felléptek – csak a legtehetségesebbek mutathatták meg magukat az opera színpadán, a többiek templomi kórusokhoz csatlakoztak. Burney nem túl hízelgően „az operaházak selejtjeinek” nevezte ez utóbbiakat. A kiválasztott keveseknek azonban múlhatatlan hírnév és vagyon lett az osztályrészük.

Az egyik első kasztrált szupersztár Senesino volt. Karrierje zömét Londonban futotta be, óriási összegeket keresett és bejáratos volt a legjobb szalonokba. Händel operáiban 17 főszerepet vitt, ám egyszer csak otthagyta a Händel vezette Királyi Zeneakadémiát, és átpártolt egy másik társulathoz, az Előkelők Operájához, ahol egyszerre lépett fel a társulat ifjú szerzeményével, a kasztrált Farinellivel.

Az egyik előadáson történtek az operatörténelembe is bevonultak. Burney szerint így zajlott az eset: „Senesino egy dühös tirannus szerepét énekelte, Farinelli pedig a láncra vert, szerencsétlen hősét; ám a rab már az első jelenetben annyira meglágyította a tirannus szívét, hogy Senesinmo szerepéből kiesve Farinellihez rohant és keblére ölelte…”

A leghíresebb kasztrált énekes kétségkívül Farinelli volt. Gazdag mecénásai ajándékokkal halmozták el, portréját megszámlálhatatlan másolatban terjesztették. Vokális képességeit senki nem múlta felül: az egyik alkalommal egy trombitással vívott párbajt, s könnyedén legyőzte őt díszes koloratúráival.

Bár e sztárénekesek igen népszerűek voltak, nem mindenki borult a lábuk elé. A britek közül például sokan úgy vélték, veszélyes korcsokról van szó, akik a dél-európai katolicizmus kicsapongásának szimbólumai. Mások szerint fenyegetést jelentettek a hatalomra, de sokan amiatt orroltak meg rájuk, hogy mekkora összegeket keresnek.

Telhetetlen szeretők

Ironikus módon a kasztráltakat szerelmi vetélytársakként is számon tartották: a nők körében élvezett népszerűségük komoly nyugtalanságot gerjesztett. A történészek leírásaiból jól ismertek azok a „rajongók”, akik ajándékokkal és érzelmeikkel traktálták a kasztráltakat, sőt kedvenc énekesük arcképét a keblükön hordott medálba rejtették. Az úrinők némelyike nem átallt viszonyt is folytatni a kasztráltakkal – ideális jelöltek voltak egy diszkrét kapcsolathoz, a teherbeesés veszélye nélküli. Olyan pletykák is elterjedtek, hogy a szóban forgó énekesek nagyszerű, sőt telhetetlen szeretők; mások egyenesen azt hangoztatták, hogy a kasztrálás kifejezetten serkentőleg hat a szexuális teljesítményre. Ezeket az elképzeléseket a közszájon forgó dalocskák és pamfletek is táplálták. Farinelli vitézkedését például így énekelte meg a népi dalnok: „Jól tudott, hogy az eunuch helytáll az ágyban, / És nem csupán hitványul kérkedik magában, / Van, ki a szépnemet túl hamar letudja, / Ám F…lli a nótájuk  végsőkig elhúzza.”

1766-ban nagy botrány tört ki, amikor a kasztrált Tenducci (1736–1790) megszöktetett egy 15 éves ír úrilányt, ám az apa a nyomukba eredt, és Tenducci végül börtönben kötött ki.

A 18. század végére azonban megváltozott a közízlés, a kasztráltak fénykora lejárt. Néhány énekes visszavonult és örökbefogadott védencei karrierjét egyengette, mások új hivatás után néztek.

Nem sokkal az egységes olasz királyság megteremtése után (1861) betiltották a kasztrálásokat Itália földjén, a katolikus egyház pedig 1878-ban szüntette be a kasztrált énekesek felvételét, bár páran még egy darabig feltűntek a templomi kórusokban. Az „utolsó kasztrált”-nak nevezett Moreschi (1858–1922) még a 20. században is bemutathatta tehetségét, sőt élete végén hangfelvételeket is készíthetett. A YouTube-on könnyen megtalálható, recsegő felvételek valamennyire sejtetik, milyen lehetett e különleges emberek énekhangja.

A kasztráltak kora már a múlt távolába veszett, ám hírnevük ma is tovább él. Az 1761-tól haláláig Bolognában élő Farinelli tiszteletére az olasz városban róla elnevezett tudásközpontot alapítottak. 2006-ban exhumálták a maradványait, s a beható tudományos vizsgálat nyomán bizonyítást nyert, hogy testfejlődése a kasztráció miatt az átlagostól eltérő irányt vett: nagyon magasra nőtt, combcsontjai megnyúltak és nem megfelelően illeszkedtek.

Az 1990-es évek közepén Gérard Corbiau rendezett Farinelli életéről híres mozifilmet (Farinelli, a kasztrált, 1994). A producerek úgy próbálták meg digitálisan „feleleveníteni” az énekét, hogy összevegyítették egy kontratenor és egy szoprán hangját. A lenyűgöző kísérlet ellenére valójában fogalmunk sincs, milyen lehetett élőben az előadásuk, csak meglóduló képzeletünk idézheti elénk annak az embernek a hangját, aki 1734-ben – ahogy az idézett felkiáltásból is kitűnt – már-már vallásos extázisba ringatta közönségét.

A kasztrált énekesek sztárallűrjeiről részletesebben a magyar BBC History áprilisi számában olvashatnak.