A lordkancellár éppen a Királyi Tábla Bírósága és a Kancellária Bíróság ülésén vett részt a Westminster-palotában 1750. február 8-án, délután 12 óra 30 perckor, amikor az egész terem megrázkódott. Néhány pillanatig mindenki azt hitte, az épület mindenestül a fejükre fog omlani.

A London legnagyobb parkjánál, a Lincoln’s Inn Fieldsnél álló Newcastle-palota annyira megremegett, hogy Newcastle hercege átküldte inasát a szomszédjához, Gowin Knight fizikushoz, hogy tudakolja meg, mi történt. Az inas azon kapta a tudóst, hogy éppen az otthonában bekövetkezett változásokat vizsgálja, egyebek mellett a mozgó ágy rejtélyét.

A walesi herceg lakában, a Leicester-palotában úgy érezték, az épület alapjai süllyedni kezdtek. A Leadenhall Streeten leomlott egy kémény, a Temzétől délre eső Southwark negyedben pedig pajtástul összedőlt egy vágóhíd.

Nem is sejtették még a megrettent londoniak, hogy az Angliát abban az évben megrázó földrengéssorozatnak ez csupán az első felvonása volt. Bár meglehetősen gyenge – mai becslések szerint a Richter-skálán csupán 2,6 tizedes erősségű – volt, a február 8-i földrengés közvetlenül a felszín alatt keletkezett, és a brit fővárosban, nagyjából a London Bridge-nél lehetett az epicentruma, vagyis alaposan megrázta Londont.

Nem ez volt az első és nem is az utolsó eset, hogy megmozdult a talaj a szigetország politikai központjában. A La Manche csatorna alatti 1580-as földrengés például a vízbe taszította a híres doveri fehér sziklák egy részét, megölt két londoni gyereket, megkongatta a Westminster-palota harangját, és még Shakespeare is pennát ragadott, hogy a Rómeó és Júliában megörökítse. Az 1692-ben bekövetkezett földmozgás pedig az utcára csődítette a rémült tömegeket.

Egy harmadik, amelyre 1894-ben került sor Colchester melletti epicentrummal, megrázta a parlament épületeit, a tanácstalan képviselők nekiestek a falnak, irataik és táskáik kiröppentek a kezükből. Először azt hitték, újabb lőpor-összeesküvés sújtott le rájuk (az 1605-ös merényletkísérletben Guy Fawkes és társai a Lordok Házát tervezték felrobbantani I. Jakab királlyal egyetemben), és éppen az akkor vád alá helyezett ír radikálisok újabb dinamitos robbantásának estek áldozatul.

De térjünk vissza 1750-re: arra az évre, amelyet a „földrengések évének” neveztek el később, s pánikot idézett elő az egész országban, ugyanakkor komoly lökést adott a jelenség tudományos vizsgálatának is. Bármennyire is furcsa, a szeizmológia gyökerei nem a gyakori földrengésekkel sújtott Kaliforniában vagy Japánban, hanem a viszonylag stabil talajú Nagy-Britanniában találhatók.

Elsőként nem is hitték el a londoniak, hogy földmozgás sújtja őket február 8-án, olyannyira valószerűtlennek tetszett a magyarázat, az 1692-es sokk már túl távoli volt ahhoz, hogy emlékezzenek rá. Ehelyett ágyúlövésekről és felrobbanó lőszerraktárakról kezdtek el spekulálni, majd egyesek felidézték, hogy 1727-es halála előtt maga Isaac Newton is megjósolta a rázkódást, kiszámítva, hogy a Jupiter 1750-ben épp a Föld közelségébe kerül. Két-három hét leforgása alatt azonban az emberek megfeledkeztek a különös élményről.

Majdnem pontosan négy héttel később, március 8-án hajnali 5 óra 30 perckor érkezett a következő lökéshullám. Sokkal erősebb volt és nagyjából ötször akkora területet érintett: egy 65 kilométer átmérőjű körön belül érezték hatását, melynek középpontja a London Bridge-től kb. 5 kilométerre északra esett. A Whitechapel környékén két ház dőlt romba, London-szerte leomlottak a kémények, s kövek zuhantak alá a westminsteri apátság új tornyaiból.

Erős rengés

A neves levélíró és politikus Horace Walpole éppen londoni ágyában pihent. Három nappal később – szokott gunyoros stílusában – azt írta egyik barátjának: „Hirtelen éreztem, hogy a párna megemelkedik a fejem alatt; azt hittem, valaki az ágyam alól akar kiszabadulni, de hamar rájöttem, hogy erősen reng a föld, legalább fél percen át, hevesen remegve, nagy moraj kíséretében. Megráztam a csengőm, halálra rémült inasom belépett, s e pillanatban a környék összes ablaka táncra perdült. Felkeltem, és azt láttam, hogy emberek tódulnak az utcára, s ami a károkat illeti: két öreg ház a földre vetette magát pár kémény és sok-sok porcelán társaságában.”

London nyugati részén, nem messze Holland bárójának rezidenciájától, a hivatalban lévő hadügyminiszter, Henry Fox tiszttartója éppen a juhokat számlálta, mikor arra lett figyelmes, hogy a száraz, kemény talaj egyszerre olyan lesz a lába alatt, akár az ingovány vagy a futóhomok. Az állatok megrémültek, s a közeli fákon fészkelő varjak is kárálva röppentek fel.

Másnap, március 9-én enyhén megremegett a föld, s viharsebesen elterjedt a rémhír: a második rengés után épp egy hónappal hatalmas rázkódás fogja elnyelni egész Londont. A rémhír forrása egy huszár volt, akit végül a tébolydába zártak. Április 4-én azonban valahogy mindenki meg volt győződve arról, hogy a végítélet másnap fog bekövetkezni, és pánik lett úrrá a városon. „Az észvesztő rémület olyannyira eluralkodott, hogy három nap leforgása alatt 730 fogatot számláltak meg a Hyde Park sarkánál, tele vidékre menekülő utasokkal – tudósított az eseményeket kétkedve szemlélő Walpole. – Jó pár asszony ’földrengő-köntöst’ készíttetett: meleg ruhadarabot, melyben egész éjjel a ház előtt lehet üldögélni.”

Babonás félelmek

Walpole egyáltalán nem túlzott – ezt bizonyítják olyan korabeli dokumentumok is, mint a Gentleman’s Magazine havilap áprilisi „Történelmi krónikája”. Április 4-éről például a következő bejegyzés született: „Erős nyugtalanságukban, hogy Londonban és Westminsterben egy újabb s végzetesb földrengés következik be, hihetetlen mennyiségű ember… hagyta el otthonát, ment ki a mezőkre vagy csónakjába feküdve vészelte át az éjszakát; a környező falvak úriemberei közül nem kevesen hajnalhasadásig hintóikban vesztegeltek; mások nagyobb távolságra utaztak…; ilyen messzire, akár a józan ész határáig is hajszolták őket babonás félelmeik vagy rossz lelkiismeretük.”

A felelősség kétségkívül – részben legalábbis – azokat a hitszónokokat terheli, akik március folyamán másról sem tudtak prédikálni. Az egyre terebélyesedő metodista mozgalom alapítója, Charles Wesley például kereken kijelentette: „Isten maga küldte ezt ránk bűneink okán.”

A teológus William Whiston – aki az Isaac Newton halála után megüresedett pozíciót töltötte be a Cambridge-i Egyetem matematikaprofesszoraként – kifejtette, hogy egészen pontosan 99 jel utal a közelgő világvégére. A sorban a 92. volt a rettenetes – ám az igaz emberek számára örömteli – földrengés, amely megtizedel és romba dönt majd egy rendkívüli várost. Mivel a fővárosi társasági élet megbecsült tagjáról volt szó, nézeteit komolyan vették és széles körben tárgyalták.

Ám a legnagyobb figyelmet London püspöke, Thomas Sherlock gondolatai keltették. Az elmúlt idők rengései kapcsán… London és Westminster egyházfiaihoz és népéhez intézett levelét két nap alatt tízezer példányban adták el, többször újranyomták, és állítólag fél év leforgása alatt már százezer talált belőle gazdára. A püspök arra figyelmeztette olvasóit, hogy azokon „a jelentéktelen természetbúvárokon, akik alig vesznek észre valamicskét, szinte semmit a természeti jelenségek értelméből…, s nem veszik tekintetbe, hogy az Úr, aki mindeneket alkotott, sosem enged ki semmit hatalmából”, csak szánakozzanak, és ne is törődjenek velük.

Amikor London nem dőlt romokba, sokan szégyenkezni kezdtek. Legtöbben inkább a rengés írmagját is kigyomlálták emlékeik közül, s nem foglalkoztak a házak védelmével a további károkat megelőzendő.

A természettudósokat azonban valósággal felvillanyozták az esetek. Hiába fogadták el sokan Newton kutatásait a Naprendszerről, a Föld belső és külső mozgásairól alkotott elképzelések alig-alig haladták túl Arisztotelész tűnődését a föld alatti barlangokban megbúvó „középponti tűzről” s a fújó szél miatt összeomló barlangok keltette földrengésekről. Év végéig csaknem 50 cikket és levelet olvastak fel a Royal Society ülésein a tárgyban, melyeket azonnal közöltek is a tudós társaság hivatalos kiadványában, a világ első tudományos folyóirata, a Philosophical Transactions hasábjain.

Az egyik gondolatmenet szerzője a Cambridge-i Egyetem csillagásza, John Michell volt, aki a geográfia talaján is ismerősen mozgott. Összegyűjtötte és a newtoni mechanika alapján elemezte az 1750-es angliai és 1755-ös katasztrofális lisszaboni földrengések szemtanúinak beszámolóit. Jelentős, ám nem teljesen korrekt értekezése – A földrengések jelenségének okára és megfigyelésére vonatkozó feltevések, megjelent a Philosophical Transactionsben, 1760-ban – helyesen állapította meg, hogy a rengések „mérföldekkel a felszín alatt mozgó sziklatömegek keltette lökéshullámok”, ám a mozgást szerinte gőzrobbanás okozza, amikor a felszín alatti tüzek vízzel találkoznak. Kétfajta földrengéshullám lehetséges, fejtette ki: a föld mélyén keletkező „vibrációs mozgás” és az ezt követő felszíni utórengés – itt ismét karnyújtásnyira került a megalapozott tudományos magyarázattól.

Bár maga is az egyház embere volt, kísérletet sem tett arra, hogy természetfölötti befolyásra vezesse vissza a földrengéseket – az ókori görögök óta ő volt az első gondolkodó, aki ezt megengedte magának. Más szóval a „földrengések éve” végső soron az első tudományos előrelépést készítette elő e nagy hatást gyakorló – bár még mindig zavaróan kiszámíthatatlan – jelenség megértésében.

A cikk teljes szövege a magyar BBC History 2016. májusi számában olvasható.