Dzsingisz kán a világtörténelem legsikeresebb hódítója volt. Alakja legendás, ismertsége a vallásalapítókéval vetekszik, a köztudatban viszont a neve egyet jelent a kegyetlenséggel és a barbarizmussal. A valódi Dzsingisz viszont nem egy B-kategóriás film főgonosza volt, hanem egyedülálló és a maga nemében lenyűgöző jelenség. Azt a területet, amit ő és fiai egy időre meghódítottak, a mai Horvátország, Magyarország, Ausztria, Lengyelország, Finnország, keleten pedig Japán, Vietnam, Burma és Indonézia határolja. A Mongol Birodalom hódításai körülbelül 31 millió egybefüggő négyzetkilométerre terjedtek ki – ez nagyjából az afrikai kontinens területe.

Csak összehasonlításképpen: Róma fénykorában nagyjából 5,5–6 millió négyzetkilométert uralt, ez körülbelül a mai Egyesült Államok területének fele. (A Brit Birodalom legnagyobb kiterjedését 33 millió négyzetkilométerre becsülik, ez azonban korántsem egybefüggő területekből állt össze.) A mongolok 1240-re az ismert világ – hiszen a szigetszerűen összefüggő Európa, Ázsia és Afrika lakóinak számára Amerika és Ausztrália ekkoriban még ismeretlen volt – nagy részét meghódították; a birodalom területén fekvő mai államokban él a modern világ 7 milliárd lakójából 3 milliárd.

Dzsingisz és fiai egyszerre vívtak sikeres háborút több fronton, meghódították télen az orosz pusztaságot – két olyan tett, amely sem Napóleonnak, sem Hitlernek nem sikerült. Hogyan voltak erre képesek a mongolok, ez a mindössze nagyjából kétmillió, túlnyomó többségében írástudatlan embert számláló törzsszövetség? A válasz a hadászatban véghezvitt változtatásokban keresendő, amelyek ugrásszerű fejlődést hoztak, és a lovasíjász harcmodor lehetőségeinek teljes kihasználása, amelyet korábban soha nem látott hatékonyságú fegyverré tettek. A mongol lovasok sebessége és mozgékonysága, az a tökéletesség, ahogyan íjaikat és lovaikat kezelték, párosulva Dzsingisz könyörtelen „megadás vagy halál” politikájával, illetve azzal a zseniális felismerésével, hogy ez lehetővé teszi számára, hogy további hódításait a beszedett sarcokból finanszírozza – legyőzhetetlenné tette őket.

Óriási véráldozat

Mivel Dzsingisz kán egyik bevett ábrázolása a koponyahegyeket építő kegyetlen despotáé, először fel kell tennünk a kérdést: hányan is haltak meg háborúi és hódításai következményeként? A válasz persze csak becslés lehet, akármilyen alaposak is akarunk lenni, mégpedig három fő okból. Az ókori és középkori történetírók rutinszerűen többszörözték meg számadataikat, néha akár tízszeresen, ezért az ő számaikat meg kell próbálnunk a valóság felé közelíteni. Halálozási adatokat csak akkor tudunk megállapítani, ha megbízható népességi nyilvántartások állnak rendelkezésünkre, márpedig a középkori összeírások és anyakönyvek nem ilyenek. Végül ott vannak a háborús áldozatok hírhedten nehezen meghatározható számai.

Három nagy hadjáratra került sor 1206 (amikor a helyi hadúrt, Temüdzsint a mongolok nagykánjává választották Dzsingisz kán néven) és 1242 között, amikor a mongolok Dzsingisz fia és örököse, Ögödej nagykán halála után visszavonultak Közép-Európából. Az 1237 és 1242 között folytatott európai háborúk talán egymillió, míg a mai Irán és Afganisztán meghódoltatása nagyjából 2,5 millió ember életét követelték.

Az igazi gondot az a nagy hadjárat jelenti, amely Észak-Kínának a Jin állam uralma alatt álló területei meghódításával végződött 1211 és 1234 között. Csak hasraütés-szerű becslésünk lehet Észak-Kína népességéről ebben a korban, de úgy nagyjából elfogadhatjuk a 60 és 90 millió közötti számot. A tudósok úgy számolnak, hogy Dzsingisz 1211 és 1234 közötti hadjáratai során 30 millió ember pusztulhatott el. Ha még hozzávesszük Dzsingisz és fiainak „kis”, a tangutok (tibetiekkel rokon, észak-tibeti nép), a bolgárok, az örmények vagy a grúzok ellen viselt háborúit, akkor a mongolok számlájára nagyjából 35–37 millió emberéletet írhatunk a nagy terjeszkedés időszakában.

Miért halt meg ennyi ember és miért voltak ilyen kegyetlenek a mongolok? Több ok is közszájon forog: azért járt a nyomukban halál és pusztulás, mert kisstílű, törzsi harcokon edződött sztyeppei mentalitásukat terjesztették ki egy globális színtérre; mert vallásuk szerint Tengri főisten szent küldetésükké tette a világ meghódítását, az ellenállás pedig egyben istentagadásnak is minősült; mert félték és gyűlölték a fallal körülvett városokat, ezért bevételük után kitöltötték rajtuk haragjukat; mert ez volt a legjobb módja a már meghódított népeket figyelmeztetni arra, hogy milyen következményei lehetnek egy mongol hátországban kitörő lázadásnak.

Tömeggyilkos volt?

A legegyszerűbb magyarázat a „megadás vagy halál” politikájára az, hogy a mongolok, mint legfeljebb kétmillió főt számláló, aprócska törzsszövetség igencsak érzékeny volt saját veszteségeire. Számukra a legjobb esetnek az számított, ha egyetlen emberük feláldozása nélkül hódoltak be nekik. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért részesültek relatíve jó bánásmódban azok a városok, amelyek még jelképes ellenállást sem tanúsítottak.

Semmi nem utal arra, hogy Dzsingisz tobzódott volna a kegyetlenségben vagy mániákus tömeggyilkos lett volna – minden tettének oka volt. Talán a legokosabb elfogadni a középkori orosz történelem szakértője, Charles J. Halperin véleményét: Dzsingisz „se kegyetlenebb, se irgalmasabb nem volt, mint a történelem más birodalomépítői előtte és utána. Jelentőségének megértésében vajmi keveset segítenek a morális megfontolások.”

Nem tartom demagógiának megemlíteni, hogy a nagy háborús vezetők, például Lincoln, valamint Roosevelt és Churchill is százezreket küldtek a halálba olyan megfontolásokból, amelyek egy képzeletbeli marsi megfigyelő számára nem sokkal tűnhettek nemesebbnek, mint Dzsingisz céljai. Julius Caesar dicsőséges galliai hadjáratai a becslések szerint egymillió életet követeltek, a köztudatban Caesar mégis felelős államférfiként, zseniális hadvezérként és nagyszerű prózaíróként él, nem pedig véreskezű mészárosként.

A Dzsingisz mellett érvelők kiemelik, hogy az ő hódításai révén került kapcsolatba Kína az iszlám világgal, ezen keresztül pedig a keresztény Európával (hiszen utóbbi már a keresztes háborúk nyomán közeli kapcsolatba került az iszlámmal). A kereskedelem, a mongol postahálózat és a Dzsingisz nevéhez kapcsolódó törvénygyűjtemény, a jasza voltak a fő pillérei a pax mongolicának, azaz annak a békés időszaknak, amelyet a Mongol Birodalom stabilizáló hatása hozott létre.

A pénz beszél

Jól megfigyelhető, hogy 1220 után a mongolok inkább a kereskedelem fejlődését, nem a háborúzást erőltették, különösen azután, amikor maga Dzsingisz is felismerte, hogy a földművelés nagyobb vagyon felhalmozását teszi lehetővé, mint a nomád állattartás. Forrásaink szerint ezekben a békés időkben egy utazó akár egy aranytállal a fején is eljuthatott úgy Szíriától Mongóliáig, hogy semmi bántódása nem esett, de az út így is elég kimerítő volt a kezdetleges infrastruktúra miatt. Még a pax mongolica legfényesebb napjaiban is körülbelül 300 napig tartott a mai Törökország területéről elvergődni Pekingig, ennek ellenére a mongol hódítások egyértelműen „kinyitották” a világot.

Nagyjából 1250-ig a szűk európai szemszögből nézve a világ gyakorlatilag véget ért Jeruzsálemnél. A ferences szerzetesek, Carpini és Rubruk utazásai (a barátok 1246-ban, illetve 1254-ben jutottak el Karakorumba, részben Julianus barát és társai 1235-ös útjának nyomdokain járva), majd Marco Polo jóval nagyobb port felvert utazása (a kereskedő saját bevallása szerint 1275-ben érte el Kubiláj kán udvarát), illetve a másik irányban Rabban Bar Szauma kínai nesztoriánus szerzetes 1285-ös európai zarándoklata megnyitották az utat az újabb és újabb utazók és kereskedők előtt. Az útleírásokat, beszámolókat olvasó tanult emberek végre képet kaphattak arról, mekkora is a világ, és milyen emberek élnek a távoli vidékeken. A világ „összezsugorodott”, ahogy velencei kalmárok tűntek fel Pekingben, mongol követek tették tiszteletüket Bordeaux-ban és Northamptonban, genovai képviselet nyílt az iráni Tebrizben. Arab adószedők dolgoztak Kínában, mongol jogászok Egyiptomban, francia mesteremberek dolgoztak Karakorumban. Az iráni művészetben ujgur és kínai motívumok jelentek meg.

Kínából az iszlám világ és Európa megismerte a lőpor, a selyemgyártás, a kerámia és a mozgatható nyomóelemeket használó nyomtatás titkait. A Mongol Birodalom a találmányok, a tudományos elméletek és a kultúra futószalagjaként működött, elsősorban, de nem kizárólag Kína és Perzsia között. A Selyemút déli, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó térségét a görög Büzantion kolóniával összekötő ága újjáéledt, miután hosszú időre háttérbe szorította a középső és az északi ág. Egyes szerzők hovatovább oksági láncolatot is felvázolnak a pax mongolica és a nagy földrajzi felfedezések, sőt a reneszánsz kor között.

A béke ára

Sok igazság van mindebben, de a „mongolellenesek” is erős érvekkel tudnak visszavágni. Egyes történészek szerint ezt az állítólagos békeidőszakot a mongolpártiak erősen túlértékelik, arra az 1242 utáni két évtizedes periódusra koncentrálva, amikor valóban nagyrészt nyugalom uralkodott, figyelmen kívül hagyva viszont azt, ahogy Dzsingisz birodalma darabjaira hullott.

Mások szerint, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a mongol birodalom egyfajta világrendszerré kovácsolta össze az ismert világot, ennek hatásai inkább károsak voltak. A keleti marhavész (latin nevén pestis bovina orientalis) az 1240-es évektől kezdve tizedelte az eurázsiai szarvasmarha-állományt, miután az 1236–1242 közötti kelet-európai mongol hódításokkal terjedésnek indult. Mi több, a mongolok akár a „fekete halál” elterjedéséért is felelősek lehetnek. Ugyan a betegség eredete máig sem tökéletesen tisztázott, az bizonyos, hogy Közép-Ázsia, és különösen a Selyemút mongolok megnyitotta, a Krím térségéhez vezető ágai fontos szerepet játszottak a kórokozó Európába jutásában.

Még két fontos érve van a mongolellenes felfogásnak. Az egyik az, hogy a mongolok ugyan kiváló harcosok és utánozhatatlan hódítók voltak, az általuk felépített állam mindvégig magában hordozta a bukását, hiszen a mongol vezető réteg se nem kereskedett, se a termelésben nem vett részt, hanem pusztán a meghódítottak által létrehozott fölöslegből élt, így teljesen a legyőzöttek kizsákmányolására épült. Még ha el is érik az Atlanti-óceán partjait – és ha nincs Dzsingisz fiának, Ögödejnek 1241-es halála, akkor erre nagy valószínűséggel sor került volna –, előbb vagy utóbb a buborék kipukkadt volna, az összeomlás pedig csak hatványozottan nagyobb zűrzavarral járt volna egy még ennél is hatalmasabb birodalomban.

Ennél is fontosabb talán, hogy a mongol kultúra igencsak kiegyensúlyozatlan volt. Miközben hadviselés tekintetében fényévekkel jártak Nyugat-Európa előtt, utóbbi megalkotta a Carmina Buranát, az Isteni színjátékot, a Rózsaregényt, a 13. században elkezdett vagy be is fejezett lenyűgöző – a chartres-i, az amiens-i, a reimsi, a beauvais-i, a toledói, a burgosi, a kölni, a yorki vagy a lichfieldi – katedrálisok egész sorát.

Dzsingisz, az írástudatlan nomád harcos sok tekintetben bizonyította zsenialitását, nem utolsósorban már azzal, hogy eredményeit a semmiről indulva érte el. A többi nagy hódító írástudó ember volt, és saját kultúrájának szülötteként gazdag szellemi hátországra támaszkodhatott: Nagy Sándor Arisztotelészre, Julius Caesar az egész ókori görög hagyományra, Napóleon a felvilágosodásra és a romantikára. Ha viszont Dzsingiszt kortársához, Assisi Szent Ferenchez mérjük, egyértelműen morális törpeként kerül ki az összehasonlításból. Érdekes egybeesés, hogy pont Ferenc első követői voltak azok, akik eljutottak a mongolok földjére és elhozták Európának azt a hihetetlen történetet, amely az idők végezetéig belevésődött az emberi emlékezetbe: Dzsingisz kán felemelkedéséét.

A teljes cikk, valamint a mongol birodalom kiépítéséről és terjeszkedéséről szóló többi írás a magyar BBC History 2016. májusi számában olvasható.