Zsúfolt lélekvesztőkön ideevickélt gazdasági migránsok özönlötték el Magyarországot, de kapva kaptak értük, ígértek nekik extra jogokat és biztos egzisztenciát, csak minket válasszanak. A nagy sváb vonulás mint a magyar modernizáció megalapozója.
Megélhetési bevándorlók rakták le a polgári fejlődés alapjait Magyarországon; őket akkor nem kerítésekkel akartak kívül tartani, a legmagasabb szinten követtek el mindent, hogy hozzánk jöjjenek, azt is elfogadták, hogy szigetszerűen elkülönülve gyarapodjanak – mutatja meg A magyarországi németek története című, nemrég megjelent többkilós monográfia. Az ijesztően vastag, de a magyar történelmet némileg szokatlan, európai-német perspektívából közelítő könyvet nehéz lenne így a menekültválság és a „Magyarország soha nem volt multikulturális társadalom”-ról szóló szövegek után a mai hírektől teljesen függetlenül olvasni, úgyhogy ezzel nem is próbálkozunk. Nézzük, miben különböznek a mostani vándorlások a valaha volt legnagyobb Magyarországra irányuló migrációtól, a 18. századi nagy sváb vonulásoktól.
A török kiűzése után kezdődő és az 1800-as évekig tartó német telepítések persze nagyon más környezetben és máshogyan történtek, mint az újabb idők vonulásai. Amíg most például a plakátkampány állításaival szemben gyakorlatilag senki nem akart nálunk maradni, az 1700-as években Magyarországnak pozitív országimázsa volt a potenciális betelepülők körében. A sváb és bajor vidékeken ilyen énekeket költöttek akkor a magyar eldorádóról:
Magyarország a leggazdagabb ország,
sok bor és gabona terem ott,
ott sok a jószág és a hal és a szárnyas
és több járóföldnyi a mezőség,
aki most Magyarországra tér,
annak arany élete lész.
Abban, hogy ilyen magas volt az ázsiónk, ugyanúgy benne volt a török elleni háborúkban sokat szenvedő ország kedvező képe, mint az elszegényedett fekete-erdei területek viszonyai, de a propaganda is. Nagy volt a konkurencia, a maguk felvirágoztatását szintén tömeges betelepítésekkel elképzelő Oroszországgal és a poroszokkal kellett keményen küzdeni, úgyhogy nem lehetett könnyű dolguk a megbízott kampányolóknak.
A kormányzati toborzások mellett magánbirtokosok is akcióztak, a szatmári Károlyi Sándor gróf saját toborzóügynököket is küldött Ulm környékére, hogy a templomok előtt és fogadókban hajtsanak fel embereket. Nagy szüksége volt rájuk: birtokait „az isteni gondviselés ostorozása következtében, mégpedig belső nyugtalanságok, a vészes pestis, a rendkívül káros áradások, a furcsán kinéző legyek és egerek tömegei sújtották és szorongatták"; arról nem írt, hogy a megmaradt református jobbágyai is menekülnek a birtokáról, így a katolikus németek betelepítése számára a túlélést jelentette.
Az eladósodott német parasztok, földnélküliek a háborúk miatti drágulások miatt is menekültek volna az új életbe, ami itt az önálló paraszttá válás boldogságát ígérte. Ő „már nem herschwagi szabó, hanem egy kerbei paraszt” – írta haza büszkén Johann Michael Baldauf friss letelepülő új otthonából, Máriahalomról haza, és sokan voltak, akik hozzá hasonlóan a gazdasági migráns lét rizikóját választották.
A nemzeti romantikus történetírás hagyományosan idegen kolonizációt és az ország elnémetesítését, a nemzeti hanyatlás kezdetét látta bele a telepítésekbe, a vég kezdetét, mely aztán kvázi Trianon megalapozója lett volna. Ezzel szemben a most a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata támogatásával megjelent kétkötetes munka azt hangsúlyozza, hogy a németek letelepítése összességében ésszerű modernizációs politika volt, és abban nemzeti szempontok valójában nem is játszottak szerepet.
A magyarul is beszélő szerző, a pécsi egyetemen oktató Gerhard Seewann szerint csak történelmi mítosz a telepítések mögött a Habsburgok germanizálási szándékát látni. Pedig Kollonich Lipót esztergomi érsek tényleg leírt például ilyesmiket: „az ország vagy legalább nagy része lassanként elnémetesedjék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajlamos magyar vért a némettel lehessen mérsékelni”. A kötet szerint ezt is hiba etnikai alapon értelmezni, ez is csak a magyar rendekkel szembeni, a városokat erősítő ellensúlyteremtési kísérlet volt.
A Mária Terézia alatt már első számú állami politikává tett „impopuláció” etnikai megfontolások helyett a 18. század meghatározó gazdasági ideológiájából táplálkozott: a merkantilista elveknek megfelelően akarták a lehető legtöbb telepest a ritkán lakott „újszerzeményi területekre” hozni, és így konszolidálni politikailag és gazdaságilag a királyságot.
A magyarországi utak, mióta világ a világ, legendásan járhatatlanok voltak, maradt a vízi út. Ez volt az oka, hogy a Dunához közeli német vidékekről jött a legtöbb telepes. Akkor nem gumicsónakokon, hanem egyéb lélekvesztőkön, például az örvényekben kormányozhatatlan ulmi dereglyéken – megérkezés és kiszárítás után aztán begyújtottak a tutajokkal. Bár útlevéllel jöttek és nem voltak kiszolgáltatva illegális csempészeknek, így is káosz volt a kikötőkben.
Marxheimban teljes nyolc napot kellett várnunk. Olyan volt, mint egy kisebb hadsereg, s bár naponta menetek el közülük, ebből keveset lehetett érezni, mintha egy csepp vizet mernének ki a folyóból.
Mivel csak családoknak engedték a költözést, sokan útközben próbáltak feleséget találni. Két hét alatt érkeztek Bécsbe, ott kapták meg a konkrét úti célt és a Budáig tartó útiköltséget. Bár a legendák szerint a svábok üres kézzel jöttek („takarodjanak, úgy ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon” – hergeltek a németek ellen az 1946-os kitelepítések idején), valójában az otthoni vagyonuk eladásából elég tekintélyes kezdőtőkét hoztak.
A készpénzen, jószágon kívül a kircharti Hans Adam Reuther 1723-ban három ágyat, tepsit, karosszéket, 120 rőf posztót hozott magával, de a svábokkal (akik ugyanúgy nem voltak mind svábok valójában, ahogy korábban az erdélyi szászok sem mind Szászországból érkeztek) bejöttek a modern mezőgazdasági ismeretek is, a háromnyomásos gazdálkodás, a vetésforgó, a trágyázás és az új kultúrnövénynek a burgonyától a zöldségfélékig.
A Magyarországra érkező németek önálló földbirtokot akartak mindenekelőtt. Az őshonos jobbágyokhoz képest az igazán nagy különbség a sváb parasztok szabad költözködési joga volt. A portát ingyen kapták hűbérbe, később az állam átvállalta a házépítés, az igavonó állatok és az első aratásig az ellátás költségeit is. A betelepítéseknél különjogokat kaptak, kezdeti adómentességet, nem kellett robotolniuk a földesúrnak, de a kiváltságos helyzetük csak egy-két évig tartott, utána egyre több lett a robot, és magasabb az árenda.
A helyzet annyira romlott, hogy 1766-ban parasztfelkelés tört ki a sok robot miatt, mely a nagyszámú telepítés miatt a már schwabishe Türkeiként, vagyis „Sváb Törökországként” emlegetett Baranyát-Tolnát magával ragadta. Erre volt válasz az iskolában megtanult Mária Terézia-féle úrbéri rendezés, a kiszámítható viszonyokat teremtő első nagy „parasztvédő” politika.
Az ideérkező németek, főleg a protestánsok, hozták magukkal a papjaikat és tanítókat is, akik ugyanazokból a könyvekből tanítottak itt is, mint odahaza. A telepeseknek az lehetett az érzésük, hogy szigetet teremtettek, ami egyértelműen különbözött a környezettől. Itt sokáig nem volt még szó célzott kulturális integrációról, a mai multikulturalizmus-viták kifejezésével élve: párhuzamos társadalmakat építettek ki, amit az is megkönnyített, hogy a legtöbb helyen jellemzően önálló német falvak jöttek létre.
A Bánátban épített geometrikus elrendezésű sváb falvak sakktáblaszerű elrendezése teljesen új képet nyújtott: a központi széles térségben a nagy térrel, templommal, iskolával, Zsombolyán továbbá a határőrvidék katonai igazgatásával, ahonnan az egész falu áttekinthető. A Bánát amúgy is a Habsburg-abszolutizmus kísérleti terepe, „menkantilista laboratóriuma” lett Mária Terézia alatt: 42 ezer telepest, kétszer annyi embert hoztak ide, mint a terület akkori lakossága.
De hogy azért nem csak a török korban megfogyatkozott ország gyarapítását tartották szem előtt a Habsburgok, az ebből az egyébként az uralkodó magyar nemzeti emlékezet felől nézve „labanc” szemléletű könyvből is kiderül. Mint írják, a Bánátot már az osztrák örökös tartományok gazdasági érdekei szerint akarták fejleszteni. A nagyszabású szervezés azonban nemcsak nagyon drága volt a kincstárnak, de sokszor kaotikus is; a betelepülők között nagyon magas volt a halálozás, az állam nem volt képes rendesen élelmezni sem a behívott tömegeket.
A bánáti svábokat néha még évszázadokkal később is bűnözők és kurvák leszármazottainak gúnyolták – ennek annyi alapja volt, hogy az önkéntes költözések mellett évente kétszer „vízi toloncolás" is volt. A kétesnek minősített alakokat húsz éven át ide kényszerdeportálták Bécsből: a „rossz hírű nőszemélyeken" kívül az uradalmával vitába keveredő parasztot, a hivatalokat folyamatos reformjavaslataival traktáló polgárt is.
„Az elsőkre a halál várt, a következőkre a szükség, és csak a harmadik nemzedéknek jutott kenyér” – szívesen idézték a mondást a német falvakban, de a magas hozamoknak és fukarsággal vegyes híres sváb szorgalomnak összességében megvolt a hatása. „Tolna és Baranya hegyes részein letelepedett svábok cserépfedelű czifra házokban laknak és gazdagok, holott pedig csak oly földet munkálnak, mely a magyaroknak nem kellett, de mivel az industriának és takarékosságnak lelkét magokkal hozták, meggazdagodtak”– írta Berzsenyi, és a telepítések az uradalmaknak is jókora hasznot hajtottak.
Bár a megbízhatatlannak ismert rác telepesekkel szemben a németek előnyeit a magyar környezet elismerte, az irigység sem volt szokatlan.
Ahová a nyugtalan német faj magát bé helyezteti, köztes idővel a lomha magyart szülötte földjéről ki marja
– ez már Egyed Antal lelkész reformkori megfigyelése. A németekben ekkor már egyre inkább idegen elemet látott az újfajta, a rendi előjogok helyett a nyelvre alapozó újfajta magyar nacionalizmus. A svábok ennek hatására a 19. században már egyre inkább idegen etnikai csoportként jelentek meg, akikben hol asszimilálható erőforrást, hol a nemzeti kibontakozást veszélyeztető erőt láttak – de ez már egy másik történet, a multikulturális birodalomépítés helyett az idegenben veszélyt látó nacionalista védekezésé.
(Borítókép: Mulatság a bánsági svábok között. Fotó: Ullstein Bild/Getty Images)
Ne maradjon le semmiről!