Több 16. századi forrásban is olvasható, hogy VIII. Henrik és Jane Seymour fiának, Eduárd hercegnek volt „korbácsfiúja” (ha ragaszkodunk az átvitt értelemben bűnbakként fordítható angol "whipping boy" kifejezés tükörfordításához). A nevét is tudjuk: Barnaby Fitzpatricknak hívták, és egy ír nemes legidősebb fia volt. Nagyjából nyolcéves korában, 1543-ban került az udvarba, ahol a királyi bűnbak irigylésre kevéssé méltó pozícióját töltötte be – ez nagyon is konkrétan azt jelentette, hogy rajta hajtották végre a herceg által kiérdemelt fizikai fenyítéseket.
Ez az intézmény ekkoriban még viszonylag újnak számított az angol udvarban, létjogosultságát a király és a királyi família hatalmának isteni eredetébe vetett hit adta. Mivel a király felett csak a Mindenható ítélkezhetett, az uralkodón kívül senkinek nem volt joga megbüntetni a fiát. A királyok azonban ritkán folytak bele gyermekeik mindennapi életébe, a nevelőknek nem volt más lehetőségük, mint hogy a herceg kíséretének egyik tagján keresztül igyekezzék fegyelmezni a királyi sarjat – lehetőleg persze valaki olyat választva, aki közel állt a trónörökös szívéhez. A büntetés hatékonyságát jócskán növelte, ha a herceg és a „korbácsfiú” közeli barátságban álltak egymással.
A gyakorlat egészen a 17. századig fennmaradt, I. Károlyról (akit 1649-ben az angol forradalom során kivégeztek) például tudjuk, hogy igen kedvelte saját bűnbakját, William Murrayt, akit grófi címmel és földbirtokokkal is megjutalmazott trónra lépése után. Murray egyébként túlélte királyát, ám a kortársak szerint igencsak rossz természettel áldotta meg a sors, és állítólag kapatos állapotban előszeretettel fecsegte ki uralkodója titkait. Úgy tűnik, ezt követően már nem nagyon neveztek ki hivatásos bűnbakokat a királyi hercegek mellé.
Ami pedig Barnabyt illeti, őt is bőkezűen kárpótolták a viszontagságokért. A herceg oldalán vett részt az udvari életben és a legjobb neveltetést kapta. Eduárd 1553-as trónra lépése után is a király legközelebbi bizalmasai közé tartozott.