Amatőrnek tartja a török puccsista katonákat, hogy a civilek lefegyverezték őket? Akkor mit mondana arra a katari királyra, akinek a zsoldosai a fővárosban eltévedtek hatalomátvétel közben? Vagy azokra az ír katonákra, akik egy táskányi fegyverrel álltak be a reptéri vámpulthoz? Ha a legelfuseráltabb puccskísérleteket nézzük, akkor a hétvégi török katonák a fasorban sincsenek. A közelmúltban volt pár olyan próbálkozás, amely egy Monty Python gegbe is beférne.
Múlt péntek éjszaka, néhány órával azután, hogy török katonák megszállták Isztambul és Ankara legfontosabb pontjait, az Európai Unió egyik biztonságpolitikai szakértője még arról beszélt a Reutersnek, hogy jól szervezett puccs zajlik az országban. Néhány órával később már arról érkeztek hírek, hogy civilek fegyverzik le a katonákat, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan tovább azután, hogy felsorakoztak. Arra láthatóan egyáltalán nem voltak felkészülve, hogy a megbuktatni vágyott Recep Tayyip Erdogan elnök hívei elözönlik az utcákat, és semmilyen felszólításra sem hajlandók betartani az elrendelt kijárási tilalmat.
Törökországban szombat reggelre a puccsisták már majdnem mindenhol feladták a küzdelmet. Látható eredményt nem tudtak felmutatni, cserébe az elnök ujjal mutogathatott rájuk, hogy lám, tényleg léteznek azok az államellenes erők, akikről évek óta beszél. Míg a lefegyverzett katonákat civilek verték nadrágszíjakkal és vizes törülközőkkel a Boszporusz-hídon.
Hiába tűnik ez megalázó vereségnek, voltak már olyanok, akik csípőből bénábbak voltak, mint a török katonák. Sejkek, diktátorok és sima elmebetegek is kiszorítják a törököket a legjobb 5-ből.
Hámád al-Táni katari kalifa 1995. június 27-én éppen Genfben nyaralt, amikor utolérte a hír: 45 éves fia, Hámád bin Kalifa al-Tháni átvette tőle a hatalmat és kitiltotta az országból, amit egykor irányított. Az idősebb al-Táni nem nyugodott bele a vereségbe és még aznap beszédet mondott egy svájci tévében, hogy vissza fogja szerezni a hatalmat.
Egy éven át minden létező nemzetközi fórumon felszólalt a hatalomátvétel ellen, és már éppen úgy tűnt, hogy a nagy fogadkozást nem követik tettek, amikor 1996 júniusában zsoldosokat fogadott, hogy foglalják vissza az országát. Közel 100 francia idegenlégióst bérelt fel és 600 beduin milicistát fogadott, hogy elintézzék a dolgot. Néhány óra alatt a beduinok elérték a katari fővárost, Dohát, ahol aztán minden afrikai hadúr kedvenc Toyota Hilux pickupjaival órákig köröztek össze-vissza.
Szemtanúk azt állítják, a harcosok kétségbe esve kértek telefonos útbaigazítást, mígnem a helyi – nem túl gyors reakcióidejű hadsereg – felsorakozott és letartóztatta őket.
A francia zsoldosokat így is felülmúlták: ők arra értek ki az öt csillagos dohai szállodájukból, hogy eltűntek a hajóik. Innentől pedig nem is próbálkoztak azzal, hogy új csónakokat szerezzenek; visszamentek a hotelbe tévézni és úszni, mintha nem egy ország elfoglalásáért kapnák a fizetésüket. A leváltott kalifa soha sem került vissza a hatalomba, 2013-ig fia ült a trónon, őt pedig az unokája követte.
1923-ban az akkor 34 éves Adolf Hitler elirigyelte, hogy Benito Mussolini fasiszta vezető egy évvel korábban úgy szerezte meg a hatalmat Olaszországban, hogy fegyveres erőivel megszállta az ország nagyvárosait és katonákkal indult Róma felé. Itt pedig fegyverlövés nélkül elérte, hogy kormányt alakíthasson. Hitler hasonló lépést tervezett, ugyanis pártjának, az NSDAP-nak már 56-57 ezer tagja volt Bajorországban. Nem tűnt tehát lehetetlen feladatnak megszerezni a tartományt, majd elvonulni Berlinig és megszerezni a Weimari Köztársaság kancellári posztját.
November 8-án a müncheni sörházban gyűlt össze a bajor vezetés és a tartomány gazdasági elitje. Hitler pedig 600 SA-s fegyveressel foglyul ejtette Gustav von Kahr kormánybiztost, a rendőrség és a helyi hadsereg parancsnokát. Hűségesküt kényszerített ki tőlük, az I. világháború hősként tisztelt tábornokát, Erich Ludendorffot nevezte ki kancellárnak, és elkezdte megszervezni saját fegyveres egységeit, hogy elinduljon a fővárosba.
Bár nem logikus elengedni a túszokat, ha éppen egy országot akarsz elfoglalni, két órával később mégis szabadon bocsájtották a müncheni tartomány kormány tagjait. Otto von Lossow tábornok és Hans Ritter von Siesser müncheni rendőrfőnök, amint elmehettek, el is kezdték megszervezni a puccs leverését. November 9-én délelőttre Hitler fegyveres felvonulást szervezett a város központjába: közel 2000 ember menetelt vele, egészen addig, amíg az Odeonplatzon egy rendőrkordonba nem ütköztek. Tűzharc kezdődött, amelyben 14 náci és 3 rendőr meghalt. Már az első lövések után a náci felvonulók legnagyobb része elfutott, így a puccs megbukott. Hitlert pedig öt év börtönre ítélték hazaárulás miatt.
Az ír származású, de Indiában született és Angliában képzett „Őrült” Mike Hoare korának egyik legjobb katonája, majd zsoldosa volt. A II. világháborúban Indiában és Burmában harcolt őfelsége seregében, ahol hadi teljesítményeinek elismeréseképpen megkapta az őrnagyi rangot. 1948-ban ideiglenesen hátat fordított a katonai pályának és Dél-Afrikába költözött, ahol szafarikat és vadászatokat tartott gazdag brit turistáknak. Azonban az 1950-es években reaktiválta magát: zsoldosként harcolt afrikai országokban, lázadásokat és puccskísérleteket fojtott vérbe Kongóban vagy éppen Ugandában.
1978-ban kereste meg James Mancham újdonsült Seychelle-szigeteki exelnök azzal, hogy szerezze vissza neki a hatalmat. Hoare az akcióra csak azért mondott igent, mert meggyőződéses antikommunistaként nem nézhette tétlenül, hogy az ország a marxizmussal és a szovjetek barátságával kacérkodó France-Albert René elnök kezébe került.
Az akciót 1981-ig tervezte, míg nem 53 (más források szerint 65) zsoldossal együtt elindult az Indiai-óceánon fekvő szigetekre. Csapatát, hogy rászolgáljon az „Őrült” becenévre, a Ye Ancient Order of Froth-Blowers (magyarosítva Az ősi tajték-fúvók rendjének) nevezte el. Dél-Afrikában szedte össze a fegyvereket, és azzal a fedőtörténettel vitte át a fokvárosi reptéren, hogy társaival ők valójában egy rögbicsapat, amely játékfegyvereket visz a helyi gyerekeknek egy helyi szponzori eseményre. A legmeglepőbb az, hogy a történet működött és meg is érkeztek a Seychelle-szigetekre – ebben az is segített, hogy akcióját a dél-afrikai kormány is támogatta.
Itt viszont az egyik zsoldosa véletlenül a „bejelenteni való” feliratú, vámköteles sorba állt a csomagjaival, ahol lebukott a játékpisztolyok közé rejtett valódi fegyverekkel. A vámügyi tisztet lelőtték, és tűzharc indult a repülőtéren
Jobb megoldás nem lévén Hoare eltérített egy gépet, hogy társaival a Dél-afrikai Köztársaságba meneküljenek. Az indiai légitársaság pilótája eleget is tett a kérésnek, és még arról is lebeszélte a zsoldosvezért, hogy minden utast megöljön azzal, hogy 10 ezer méter magasan kinyissa a repülőgép ajtaját és kidobja a fegyvereket a tengerbe. Dél-Afrikában 10 év börtönre ítélték gépeltérítés miatt, ebből hármat ült le, utána pedig sikeres könyvet írt az életéről.
Az 1990-es évek elején Hugo Chávez neve teljesen ismeretlen volt Venezuelában, csak egy volt a több tucat katonai vezető közül. Bajtársai már ekkor karizmatikus és ambiciózus katonaként emlegették, akiből idővel nagy ember lehet. 1992. február 4-én egy vakmerő puccskísérlettel bizonyította be, hogy a róla terjengő hírek nem alaptalanok.
Mindössze a hadsereg 10 százalékát, az 50-ből 5 hadtestet maga mögött tudva elindult a fővárosig, Caracasig, hogy fegyverrel ragadja magához a hatalmat. Nem meglepő módon valaki jelentett a biztonsági erőknek a készülő hatalomátvételről, és mire a városba ért, már felsorakoztak a kormányhoz hű erők és géppuskatűzzel fogadták.
Az eredeti terv szerint elfoglalta volna az elnöki palotát, túszul ejtette volna Carlos Andres Perez elnököt, a többi egysége pedig a vidéki nagyvárosokban számolt volna le a hadsereg tábornokaival. Majd rádióüzenetben jelentette volna be Venezuela felszabadítását a Nemzeti Történeti Múzeum adótornyán keresztül. A fővárosban viszont taktikát váltott, és az utolsó pontra ugrott, hogy az utcára szólítsa az embereket.
A múzeumnál állomásozó erők azonban útját állták, a túlerő miatt a lázadók nem kezdtek harcolni a kormányerőkkel. Chávez meggyőzte a helyi parancsnokot, hogy az egysége erősítésként érkezett, így legalább az épületbe bejutott.
Az éjszakát a múzeumba zárva töltötte, mindenféle rádióberendezés nélkül. Így fogalma sem volt róla, hogy vidéken harcoló csapatai simán felülkerekedtek a nagyvárosok helyőrségein és sikeresen elfoglalták a pozícióikat. Ezért bedőlt Perez elnök reggeli tévés beszédének, miszerint a lázadók mind elbuktak. Chávez ekkor megadta magát, annyit kért, hogy hadd intézzen beszédet a támogatóihoz a további vérontást megelőzendő.
Ugyan lebuktatta magát, hogy ő állt a puccskísérlet mögött, de legalább egy dolgot elért: egész Venezuela megtudta, hogy létezik Hugo Chávez. 1994-ig volt börtönben, majd demokratikus választáson szerezte meg a hatalmat 2002-ben, 2013. március 5-én bekövetkezett haláláig ő irányította az országot.
Minden lázadó közül talán a kenyai Hezekiah Ochuka tizedes (sic!) terve volt a legkevésbé kidolgozott. A légierőnél szolgáló, mindössze hat év katonai rutinnal rendelkező férfi ugyanis úgy képzelt le egy sikeres puccsot, hogy
A terv második pontját 1982. augusztus 1-én hibátlanul megvalósította bepalizott társaival. Betörtek a Kenya Hangja nevű adóhoz, ahol könnyedén leszerelték az éjszakai személyzetet (a források szerint egy portást és két ügyeletes dj-t). Majd társaik jelére vártak, hogy az elnök a palotával együtt megsemmisült.
Ochuka utasította is a katonáit, hogy raboljanak el két pilotát, és fegyverrel kényszerítsék őket arra, hogy elkössenek két bombázót, majd felrobbantsák az elnököt. A pilóták nem álltak ellen, felszálltak a fogdmegekkel. A levegőben viszont mindent megtettek azért, hogy azok elhányják magukat a hátsóülésen és fogalmuk ne legyen, hogy mi történik körülöttük. Biztos, ami biztos két-két rakétát lőttek ki a kenyai szavanna magányos fáira.
A katonák azt hitték, hogy sikerrel jártak és értesítették Ochukát, aki elmondta elnöki üzenetét. De legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy az elnök él, ezért reggel hatkor átszökött a szomszédos Tanzániába, ahol tanulva az esetből nem kísérelt meg egy újabb puccsot.
Sealand a világ egyik legnépszerűbb el nem ismert mikroállama: a britek a második világháború alatt oszlopokon álló erődöket építettek az ország keleti partjaira, hogy egy álló védvonalat hozzanak létre a német hadihajók ellen. 1945 után a betonoszlopokon álló 4000 négyzetméteres mesterséges fémszigetet a brit hadsereg leszerelte és átengedte a rozsdásodásnak.
Először a kalózrádiós Paddy Roy Bates 1967-ben látta meg az egyik ilyenben a lehetőséget: azt tervezte, hogy illegális rádióadást sugároz az erődből, azonban ehhez nem volt megfelelő felszerelése. De ha már egyszer belekezdett, akkor gyorsan kikiáltotta a saját maga által vezetett önálló államot, a Sealandi Hercegséget.
A kvázi ország első fegyveres konfliktusát 1975-ben fia, Michael Bates vívta meg, amikor egy brit hajózási társaság munkása navigációs bóját akart telepíteni az erőd közelébe. Bates rálőtt a kiküldött bójatelepítőre, amiért egy brit bíróság előtt kellett felelnie. Bár a bíróságot hidegen hagyta, hogy a férfi azzal védekezett, a terület már nem az Egyesült Királyság, hanem Sealand része, nem ítélték el: az úszóerőd ugyanis már nemzetközi vizeken van, ott pedig arra lőhet, akire csak akar.
Sealand második fegyveres konfliktusa viszont már egy igazi puccs volt. 1978 augusztusában egy német üzletember, Alexander Achenbach meglátta a fantáziát az önálló alkotmánnyal, himnusszal és útlevéllel rendelkező országban. Először állampolgárságot vásárolt magának, majd kihasználva, hogy Michael Bates és a felesége éppen Nagy-Britanniába utazott, holland zsoldosokkal elfoglalta a szigetet és túszul ejtették Bates fiát. Viszont az államfőt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja elveszni az országát: ő is zsoldosokat fogadott, és elfogatta Achenbachot az embereivel együtt.
Ezzel Sealand lett a világ első olyan országa, ahol több hadifogoly (8 db) volt egy időben, mint ahány állampolgár összesen (4 db). A holland kormány az eset után kérte állampolgárai kiadatását, de ezt Bates visszautasította. Csak akkor volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, amikor a holland jogászok ráolvasták a nemzetközi egyezményeket, miszerint a hadifoglyokat szabadon kell bocsátani, ha vége a harcoknak.
Achenbach ügye viszont diplomáciai bonyodalmakat okozott. Ausztria és Németország kormányai a britektől várták a foglyuk szabadon bocsátását, akik azonban széttárták a karjukat az 1975-ös bírósági döntésre mutatva – nemzetközi vizeken azt ejtünk foglyul, akit csak akarunk.
A németek végül a londoni nagykövetüket utaztatták a vasszigetre és több hónapnyi egyezkedés után megszerezték Achenbachot, akit hazatérve a Sealandi Lázadó Kormány miniszterelnökének neveztek el. Bates pedig a diplomáciai tárgyalást úgy vette, hogy ezzel Berlin elismerte Sealand függetlenségét.