Ha az éppen most zajló republikánus és a jövő heti demokrata konvenció is rábólint, Donald Trump, az elszabadult hajóágyú száll harcba a Fehér Ház meghódításáért a politikai elit egy befolyásos, de sokak által szintén elutasított tagjával, Hillary Clintonnal. A BBC Historynak két történész vázolta fel, mi történt a korábbi elnökválasztásokon, amikor ismert politikusdinasztiák szabadúszókkal csaptak össze.
A populizmusnak és a bevett konvenciók elvetésének messzire nyúló tradíciója van az amerikai elnökválasztások történetében. A jelöltek rendszerint a nép emberének igyekeznek beállítani magukat, jóllehet legtöbbjük belülről ismeri a washingtoni nagypolitikát. A 2016. november 8-án esedékes voksolás azonban valószínűleg e tekintetben is újdonsággal szolgál: a Demokrata vagy a Republikánus Párt még sohasem sorakozott fel egy olyan abszolút kívülálló mögé, mint amilyen Donald Trump – mutat rá Michael Cullinane, a Northumbria Egyetem docense, az amerikai történelem szakértője.
Az elnökjelölteket ugyanakkor gyakran bélyegezték populistának ellenfeleik és a sajtó. Az első populistaként emlegetett Andrew Jackson az 1824-es és 1828-as elnökválasztási kampányban honosította meg a megszokott pártkereteken átlépő politizálást Észak-Amerikában. Ám Jackson valójában a politikai elit része volt, aki kívülállónak álcázta magát: tagaj volt a kongresszusnak, Tennessee államban komoly jogi karriert tudhatott magáénak és katonai kormányzó is volt Floridában. Másfajta alapanyagból gyúrták, de része és haszonélvezője volt a kor politikai intézményrendszerének.
Még az 1892 és 1908 között működő populista Néppártot is kongresszusi képviselők, állami hivatalnokok és politikai tanácsadók vezették. A demokrata William Jennings Bryan, aki újra meg újra népszerű szólamokkal próbálta magához édesgetni az elektorokat, két ciklusban is tagja volt az Egyesült Államok törvényhozó testületének, mielőtt megmérette volna magát az 1896-os, 1900-as, majd az 1908-as elnökválasztásokon. Ha mai példákat keresünk, Ted Cruz texasi szenátor is a washingtoni elit ellenfelének tüntette fel magát, pedig politikai tanácsadóként, szenátorként és állami igazságügyi tisztviselőként is komoly karriert futott már be – viszont pont az establishmenttel éles ellentétben álló Tea Party-vonalat képviselve.
Az ingatlanmágnás és botrányhős Donald Trumpot azonban egészen más fából faragták. A politikához korábban nem volt köze, pártokhoz nem fűzi lojalitás (a republikánusoknak, a demokratáknak és az Amerikai Reform Pártnak is adományozott már összegeket), életrajza messze kirí a sorból. Egy tekintetben azonban nagyon is a korábbi populista jelöltek közé illik: minden vágya, hogy elbitorolja a hatalmat az aktuális kormányzó elittől.
Az általa is képviselt retorika normális esetben arra szolgál, hogy hatást gyakoroljon a kiábrándult, elkeseredett választókra. Jackson, Bryan és Trump mind-mind a megcsömörlött választók kollektív félelmeire (és reményeire) építettek és építenek, amely érzelmek az adott gazdasági körülmények között erőteljesebben kikristályosodtak. Jackson az Egyesült Államok gazdasági bajait a gyenge és korrupt politikai vezetésnek tulajdonította, Bryan a plutokratákat és a kisembereken élősködőket támadta, Donald Trump pedig azoknak a csalódottságát lovagolja meg, akik úgy érzik, kimaradtak a 2008-ban indult gazdasági krízist követő lassú fejlődésből.
A közvélemény növekvő elégedetlenségével párhuzamosan a populista kampányoknak is megnő a vonzereje. Ugyanakkor épp a közvélemény hangulatának ingadozása a felelős azért is, hogy ezek a kezdeményezések csak részben járnak sikerrel. Az 1829 és 1837 között elnök Jackson annak idején alaposan átalakította az országot: az indián őslakosok rovására az amerikaiak figyelmét a további nyugati expanzió felé irányította, megreformálta a vámrendszert és a monetáris politikát (megszabadítva az Egyesült Államokat tetemes adósságától), és a széthúzás megzabolázásával az egység mellett szállt síkra.
Hatása olyan jelentősnek bizonyult, hogy a történészek egy része a 19. század közepét mindmáig „Jackson koraként” emlegeti. Ezzel szemben Bryan – aki Woodrow Wilson külügyminisztere lett 1913 és 1915 között – a drasztikus pénzügyi reform mellett a nemzetközi konfliktusoktól való távolmaradás mellett kardoskodott, és mivel ezek nem voltak összhangban a választók akaratával, tevékenységét nem nagyon rögzítette a kollektív emlékezet.
Még kevésbé mondhatók sikeresnek azok a jelöltek, akik populista kampányukat nem a két nagy párt valamelyikében folytatták. A nevét a dollárbankjegyekről kölcsönöző „zöldhasú” párt (1874–1889), a Progresszív Párt (1912, 1924), a faji szegregációt hirdető, nevét a déli államok becenevéből („Dixie”) és a demokrata szóból összeillesztő Dixikrata Párt (1948), az Amerikai Függetlenségi Párt (1968), Ross Perot 1992-es kampánya, amely később életre hívta a Reform Pártot (1996) – mind elbukták a küzdelmet, jelezve, hogy a populisták rászorulnak valamelyik nagy párt támogatására.
Az, hogy Donald Trump többé-kevésbé maga mögött tudhatja a Republikánus Pártot – hangsúlyozza Michael Cullinane – valódi esélyt jelent a számára, és mivel személyes háttere a korábbi történelmi tapasztalatokra egyáltalán nem hasonlít, jelenleg megjósolhatatlan, a csata után ki marad vesztesként a harcmezőn.
Az Egyesült Államokban mindig is élénken élt a tudat, hogy a függetlenségi háború után a monarchiától és arisztokráciától megszabadulva bárki az élre juthat – állítja Iwan Morgan professzor, a University College London amerikanisztika tanára. Egy korábbi elnök feleségeként Hillary Clinton jelöltsége azonban azt példázza, a családi dinasztiák vissza-visszatérnek a hatalomba – ez már a köztársaság kikiáltásától így volt.
A trendet a 2. és 6. amerikai elnök, John Adams (1797–1801) és fia, John Quincy Adams (1825–1829) fektette le, ám a dinasztiák befolyása a legerősebben a 20. és 21. században érezhető. Bár eltérő pártszíneket viseltek, Theodore Roosevelt (1901–1909) és távoli unokaöccse, Franklin D. Roosevelt (1933–1945) között mégis szorosabb volt a kapcsolat a közvélemény szemében, mint amilyennek első látásra gondolnánk: amikor a demokrata Franklin Delano Roosevelt a gazdasági világválság mélypontján, 1932-ben elnyerte a szavazók kegyét, a republikánus Theodore-hoz kapcsolt „boldog békeidők” emlékéből meríthetett.
Bár csupán egyetlen Kennedy emelkedett az elnöki székig, minden bizonnyal John F. Kennedy öccse, Robert is elnyerte volna a pozíciót, ha merénylet áldozata nem lesz 1968-ban, és a legfiatalabb Kennedy-fivér, a szenátusban 2009-es haláláig 47 éven át Massachusetts államot képviselő Edward is csak személyes okok miatt volt kénytelen lemondani elnöki ambícióiról. A legmaradandóbb nyomot persze a Bush-dinasztia hagyta maga után: a connecticuti szenátor Prescott Bush (1952–1963), George H. W. Bush elnök (1989–1993), George W. Bush Texas kormányzója (1995–2000) és Amerika elnöke (2001–2009), Jeb Bush floridai kormányzó (1999–2007), legújabban pedig utóbbi fia, George P. Bush, akit 2014-ben az állami földekért és ásványkincsekért felelős biztossá választottak Texasban.
Ezt a tendenciát jó néhány tényező serkentette a múltban: a koherens, erős politikai pártok hiányában eleinte jól jött egy felismerhető „családi márka”, amely jelezte, mire számíthatnak a szavazók; az előválasztások egyre növekvő szerepe a jelöltek mezőnyének szűkítésében szintén az egyénnek nyitott terepet a pártszimpátiákkal szemben – és a név sokat számított az alacsony részvétellel lebonyolított megmérettetéseken. Végül, de nem utolsó sorban a pártszervezetek és a média is a márkanévvé vált politikusokra hajtottak, így a dinasztiák megkapták a sikeres induláshoz szükséges kezdőlökést, amely persze a kampánytámogatók pénztárcáját is szélesebbre nyitotta.
Egy szó mint száz, a politikai dinasztiák azt az érzést közvetítették a szavazóknak, hogy a kormányrúd tapasztalt kezekbe kerül, tündöklésük a hírességek, celebritások világát házasította össze a politikával, és egy erős regionális bázissal támogatta meg az országos elsőségért folytatott küzdelmet.
Ám az is sok esetben kiderült, hogy az ifjabb generációk nem váltották be a családnévhez fűzött reményeket. Franklin Delano Roosevelt két fiát, Jamest és Franket ugyan megválasztották a képviselőházba, de tehetség hiányában ennél tovább nem jutottak. Edward Kennedy fia, Patrick 2011-es visszavonulása a politikából kongresszusi mandátumának lejártával Rhode Island képviselőjeként azt jelentette, hogy 1946 óta első alkalommal nem viselt választott washingtoni tisztséget egyetlen Kennedy sem. Jeb Bush korai elbúcsúzása a 2016-os elnökválasztási kampánytól is részben a fennálló politikai intézményrendszer képviselőinek szavazók általi elutasításából, részben pedig abból fakadt, hogy a „családi márka” rossz ízt hagyott maga után.
Amennyiben Hillary Clintonból az Egyesült Államok első női elnöke lesz, nagy valószínűséggel egyre több nő fog azon a sugárúton közlekedni Washington és a hatalom csúcsai felé, amelyet eddig csak férfiak tapostak – állítja Morgan professzor. (Az első elnökjelölt nőről szóló írásunkat lásd cikkünket itt.) Ugyanakkor egy volt elnök örökségét is magával fogja cipelni, és férje, a „first husband” miatt azzal a váddal illetik majd, hogy az túl nagy befolyást gyakorol rá. Bármi is lesz a játszma vége, a politikai dinasztiák kora még nem áldozott le.