1946 nyara. A fél világ romokban, mindenki próbálja magát összeszedni a második világháború után. Az új, szovjet-amerikai szembenállásra épülő világrend még alig szilárdult meg, de a hidegháborús fegyverkezési verseny már elkezdődött az atombomba bevetésével Hirosimában és Nagaszakiban. A logikus következő lépés az volt az amerikaiaktól, hogy kipróbálják, hogy működik a dolog vízen: hadiflottákat is ugyanúgy el lehet-e pusztítani atombombával, mint városokat.

Majdnem egy év kellett Nagaszaki után, hogy legyártsák a következő három bombát, amivel kísérletezni tudnak. Helyszínként a később hírhedtté váló Bikini-atollt nézték ki a Csendes-óceán kellős közepén, félúton Hawaii és Ausztrália között. (Kevéssé ismert tény, hogy a fürdőruhát később az atomrobbantások színhelyéről nevezték el, és nem fordítva.)

A víz alatti robbantások értelmét a nukleáris kutatásokban részt vevő tudósok is megkérdőjelezték, és valóban, több körülmény is utal arra, hogy az egészet csak látványos erődemonstrációnak szánta a haditengerészet.

Óriási, 114 fős újságíró-küldöttséget utaztattak a helyszínre tudósítani, és több filmfelvétel is készült a robbantásról – jó eséllyel ön is látta némelyiket, ezeket az archív filmeket használták a 2014-es Godzilla-filmben a háttérsztori felvázolására. Persze a filmben nem a szovjetek megrémítése, hanem a szörny elpusztítása volt a Bikini-robbantássorozat célja.

Az első, bemelegítő robbantás nem sikerült túl meggyőzően. Ez még nem víz alatti volt, hanem pont olyan, mint a Japán ellen bevetett bombák: a levegőben, a célpont felett detonálták. A célterületre kitett hajók közül ugyan 5 elsüllyedt, és nagyjából két tucat megsérült, de a pusztítás messze nem volt olyan elsöprő, mint várták. A célpontként kijelölt USS Nevada leszerelt hadihajót a bombának sikerült jó 600 méterrel elvétenie, és a hajó kisebb sérülésekkel meg is úszta az atomcsapást. A hajókon levő kísérleti állatoknak (egerek, malacok, kecskék és patkányok) csupán a 10%-a pusztult el azonnal, és további 15% később, a sugárzás következtében, de a nagy részük túlélte.

A párás óceáni levegő a fény- és hőhatás nagy részét elnyelte, így hiába vártak a szemtanúk apokalipszist (emlékezzünk, ez volt a negyedik atomrobbantás az emberi történelemben a titkos Trinity teszt, és a két japán város elpusztítása után), az atombomba csalódást okozott. A második kísérletnek, és a 23 kilotonnás Helen of Bikini bombának kellett kiköszörülnie a nukleáris fegyverek tekintélyén esett csorbát.

Bikini Helénája

A Baker fedőnevű tesztet 1946. július 25-én reggel végezték el, a bombát 27 méteres mélységben robbantották a USS LSM-60 hadihajó alatt (a hajó korábban két partraszálló hadműveletben vett részt Ivo Dzsimánál, mielőtt leszerelték.) A robbantás körzetében több tucat hajó és tengeralattjáró várta a sorsát, köztük a 27 ezer tonnás USS Arkansas hadihajó, a japánoktól zsákmányolt, 32 ezer tonnás Nagato, és a 37 ezer tonnás USS Saratoga repülőhordozó; 200-250 méteres gigászok. Az alábbi képen függőleges fekete foltként jobb oldalon az Arkansas látszik, ahogy a vízoszlop felkapja:

A nukleáris láncreakció által fújt, forró gázból álló buborék utólagos számítások szerint négy milliszekundum alatt érte el a felszínt, és a tengerfeneket egyszerre. Lenn egy 9-10 méter mély, 600 méter átmérőjű krátert hagyott maga mögött. Fenn egy ugyanilyen széles, 1800 méter magas gejzírben lőtt a levegőbe nagyjából kétmillió tonna vizet és homokot. A 60 méteres, 528 tonnás USS LSM-60 gyakorlatilag elpárolgott, egyetlen apró darabját sem találták meg utólag. A robbantás a hangsebességnél gyorsabb lökéshullámokat indított el a víz alatt és felett egyaránt, a kráterbe visszaáramló víz pedig cunamit indított el, 30 méteres hullámokkal. Egy kilométeres körzetben az összes hajó és tengeralattjáró elsüllyedt, vagy súlyos sérüléseket szenvedett. A kísérleti állatként használt malacok mind elpusztultak, néhány patkány élte csak túl a csapást.

A pusztítás valódi mértéke azonban csak akkor lett világos, amikor a robbantást átvészelt hajókat nekiálltak megvizsgálni, a sérüléseket felmérni. A kétmillió tonna radioaktív vízpermet nagyjából a halálos sugárdózis 20-szorosával terítette be a környéket. Egy ideig próbálták megtisztítani a hajókat a szennyeződéstől, de minden próba reménytelen volt. A kísérletet viszonylagos épségben átvészelt 36 hadihajót a közeli Kwajalein atollhoz vontatták, és elsüllyesztették. Egyikük, a náciktól zsákmányolt Prinz Eugen cirkáló olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy elsüllyedt magától, mielőtt a mély vízbe sikerült volna vontatni. A roncsai máig láthatók a sekély vízben.

A korabeli sajtó megrendülve tudósított a kísérletről, a Life magazin 14 oldalas óriásriportjában azt írta: „Ha a Bikini-atollnál állomásozó hajókon lett volna legénység, 35 ezren vesztek volna oda a robbanásban. Ha egy ilyen bombát a Battery Parknál dobnak a vízbe, kétmillió embert öl meg New Yorkban.” (A Battery Park Manhattan déli csücskénél, közvetlenül a Szabadság-szoborhoz induló kompok kikötőjénél van.)

A harmadik tesztet, ami a tengerfenéken robbantott volna, elhalasztották. A Baker-tesztet később a kísérleti robbantások vezető tudósa, a később Nobel-díjat is kapott Glenn T. Seaborg az emberiség első nukleáris katasztrófájának nevezte. Ami persze elég cinikus kijelentés úgy, hogy előtte már volt egy Hirosima és egy Nagaszaki.

Naná, hogy nem tanultak belőle

Majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az amerikai hadseregben valaki újra elő merjen állni a víz alatti kísérleti atomrobbantás ötletével. Az 1955-ös Wigwam hadművelet sokkal mélyebb vízben, a nyílt óceánok kereste a választ arra, hogy le lehet-e atombombázni egy hajóról tengeralattjárókat úgy, hogy utóbbiak biztosan elpusztuljanak, előbbiek viszont ne.

A 600 méteres mélységben robbantott 30 kilotonnás bomba súlyosan megrongálta a USS Tawasa vontatót, ahonnan indították, és később két tudós meghalt azok közül, akik a radioaktív vízpermettel beborított megfigyelőhajókról kísérték figyelemmel a robbantást. Később az amerikaiak még három alkalommal próbálkoztak - sokkal kisebb - víz alatti robbantásokkal, míg az 1963-as atomcsend-egyezmény be nem tiltotta az ilyen kísérleteket.

A Bikini-atollnál 1946 és 1958 között összesen 23 kísérleti atomrobbantást hajtottak végre, a szigetcsoport a mai napig nem biztonságos, az egykor kitelepített lakók, és leszármazottaik a közeli Marshall-szigetekre térhettek vissza a nyolcvanas évek elején, és máig kártérítést fizet nekik az amerikai állam.