(Piszkos Fred, a kapitány)

Az igazi Trebitsch karaktere hús-vér figurán alapul, és még a neve is valódi: Trebitsch Ignác a két világháború között talán a leghírhedtebb politikai kalandor volt a világon. Rejtőnek nem kellett messzire mennie az ihletért: nem csak azért, mert az amúgy is csettintésre, a számlával együtt jött neki; Trebitschről rendszeresen írt a magyar sajtó is, beszámolva az újabb szerepekben való felbukkanásairól Pesttől New Yorkig, Münchentől Londonig, Rotterdamtól Sanghajig.

A felnőtt évtizedeit három kontinensen végiggarázdálkodó kémről, mániákus hazudozóról és nagyzási hóborttól fűtött ál-messiásról szóló legteljesebb munkát még a nyolcvanas években írta meg az amerikai Bernard Wasserstein. A könyv magyarul mi más címen jelenhetett volna meg, mint így, Rejtőre utalva: Az igazi Trebitsch. Az alcím egyszerűen átváltozóművésznek titulálja, és érdemes ennél maradni: mint a könyv szerkesztője, Sisák Gábor írja: Trebitsch mindenekelőtt „identitáskaméleon” volt. Méghozzá az egyik legtökéletesebb példány ebből a fajból.

Kalandjainak helyszíneiről és élettörténetéről erre a térképre kattintva talál sok mindent, még a korabeli cikkekbe is beleolvashat. Érdemes itt kezdeni az ismerkedést, még ha kiismerni nem is fogjuk, ez az életében sem sikerült nagyon senkinek.

Neve: Trebitsch Ignác, alias Lincoln Timót.

Foglalkozása: rabbinövendék, anglikán misszionárius, pap, párttitkár, grafológus, képviselő, kém, hajózási szakértő, politikai ágens, sajtófőnök, államszervezési tanácsadó, forradalmi vezérkari főnök, kolduló szerzetes, nyelvtanár, bibliakutató, buddhista pap. Ezerarcú ember. Kelettől Nyugatig, Londontól Pekingig állandó témája a kalandorkrónikának.

– írta róla az újság 1935-ben, többé-kevésbé helytállóan. Trebitsch tizenéves korától adott munkát a hatóságoknak, fejfájást a diplomatáknak és a legkülönbözőbb titkosszolgálatoknak, akiknek közben maga is válogatás nélkül dolgozott. Vagy inkább használta őket, a saját, gyakran változó és nehezen kibogozható céljaira.

Wasserstein aprólékos nyomozással rekonstruálja az életutat, és igyekszik lehántani a tényekről a legendarétegeket. Nincs könnyű dolga, mert Trebitsch semmit sem imádott annyira, mint amikor róla beszélt a világ, ennek érdekében a legszínesebb történeteket fabrikálta, hogy a nagyívű önéletrajzokban, szenzációs interjúkban és prófétai megnyilatkozásokban előadott sztorijait aztán évtizedeken át továbbfont, időnként gond nélkül átírt magánmitológiai univerzummá dagassza.

Színezés nélkül is csodálatra méltó, hogy férhet bele ennyi minden egy életbe. Az 1879-ben Pakson jómódú zsidó kereskedőcsaládba született Trebitsch 64 évesen, a japán megszállás alatt lévő Sanghajban halt meg, a kezdő- és végpont között volt többek között kanadai misszionárius, anglikán segédlelkész, német szélsőjobboldali machinátor, többszörös kém és börtöntöltelék, váltóhamisító olajvállalkozó, kínai hadurak tanácsadója, buddhista szerzetes, és akkor még az olyan, a közmegítélés szerint csak az ő elméjében létező képzetekről nem is beszéltünk, mint hogy ő volt egyszemélyben a dalai láma és a pancsen láma reinkarnációja.

Kétségtelenül kivételes képességei voltak, valahol a futóbolond és az ösztönös zseni között. Mindenkire azonnal mély, megnyerő és lehengerlő benyomást tett, kivételes karizmája a nőkön kívül politikusokra, üzletemberekre és titkosügynökökre is jól hatott. Bámulatos módon tudott pillanatok alatt képbe és helyzetbe kerülni: előbb Angliában (maradandó rejtély, hogy hogy választhatták meg az outsiderebbnél is outsiderebb magyarországi zsidót a Westminsterbe), aztán a háború utáni Németországban (szó szerint hetek alatt lett a szélsőjobboldali német összeesküvők, a nem sokkal korábban még teljhatalmú Ludendorff környezetének meghatározó alakja), végül pedig Kínában.

1922-ben úgy szállt ott partra, hogy nem ismert senkit Ázsiában, egy szót sem beszélt kínaiul és fogalma sem volt a helyi viszonyokról. Néhány hónapon belül mindennek ellenére a zavaros, egymással háborúzó kínai hadurak által uralt politikai csatatér középpontjában volt, mint afféle nyugati tanácsadó, akinek fontos emberek adnak a szavára.

Ekkor már túl volt egy magasszintű magyarországi politikai kalandon is: 1919-20-ban Budapesten szervezi a „fehér internacionálét”. A jobboldali-monarchista körök nemzetközi összefogása Horthyéknak felettébb jól jött volna, itthon Gömbös, Eckhardt Tibor és a különítményes Prónay Pál volt Trebitsch legfontosabb kapcsolatba – akire zsidó származása miatt közben végig gyanakvással néztek a szélsőjobboldali szövetségesei. 1920 után valószínűleg nem járt többet Magyarországon, legközelebb már buddhista apátként küldi tanítványait Pestre, akiket kiutasítanak, miután kiderül, hogy Trebitsch van a háttérben.

A személyazonosságát könnyedén cserélő kalandor valódi motivációját sokan szerették volna már megfejteni. Az angolok elleni gyűlölet, mint vezérfonal, bár maga terjesztette, semmivel sem meggyőzőbb, mint a többi. Ő azt állította, hogy az első világháború kitörése után felerősödő brit idegengyűlölet és németellenesség miatt szakított azzal a Nagy-Britanniával, ahol nem sokkal korábban általános megdöbbenésre még a brit alsóház képviselőjévé választották meg az erős magyar akcentussal néptribunoskodó Trebitschet. Ezt a verziót már az is kétségessé teszi, hogy miközben a németeknek kémkedett, az angoloknak is folyamatosan felajánlotta szolgálatait, ahogy későbbi életében is drámai hangú felszólításokkal ostromolta a tőle agybajt kapó brit diplomatákat, hogy kössenek békét, mármint a fél világot uraló Brit Birodalom és szerény személye.

Globális méretű nagyzási hóbortban szenvedett, és fokozatosan súlyosbodó elmebaja valószínűleg sokkal inkább magyarázza kalandos életútját, mint valamilyen konkrét sérelem. A könyv diagnózisa szerint egyre inkább elhatalmasodott rajta a mániás-depresszió, miközben kiteljesedett messiás-komplexusa is. Mindig patologikus mértékben túlbuzgott benne a saját jelentőségébe vetett hit, saját sorsának kanyarulatait, jó vagy rossz szerencséjét világtörténelmi fordulatokként detektálta, de a húszas években ez új szintre lépett.

Nagy jelentőségű napokat fogunk megélni hamarosan. Egészen más dolgokról beszélek, mint amelyeket meg lehetne sejteni. Nekem megadatott a kiváltság, hogy vethessek egy pillantást az eljövendő dolgokra, és megsejtsek belőlük valamit

– írta 1925-ben. Ez volt Trebitschnél az igazi spirituális fordulat éve. Bár fiatal korában egyszer már egyházi pályára állt, és lett a kereszténységre áttért zsidó fiúból pillanatok alatt püspöki ambíciókkal bíró misszionárius, majd – vallási tájékozatlansága ellenére is – anglikán lelkészjelölt, ez még inkább tűnik egy téves karriertervnek, mint az, ami ekkor jött.

„Kisétált a bolondokházából” és lemondott a világról, írta buddhista megvilágosodása idején. Megtérése, majd – mint híresztelte, Kínában első nyugatiként – buddhista szerzetessé, bódhiszattvává való fájdalmas, fejbőrébe 12 csillag égetésével járó avatása újabb szenzáció volt az európai sajtóban. Ezt már végképp nem lehetett követni, nem meglepő, hogy megint politikai cselszövést sejtettek mögötte.

Erre a hírre a rendőrség itt-ott idegeskedni kezdett és az a kérdés furdalja most a detektívek oldalát, hogy a rejtélyes T. L.-nek vajjon mi lehet a rejtett célja, terve, programja. Buddhista szerzetesi ruhában érkezett meg és Berlinben előadásokat tartott a buddhizmusról. Sokan hallgatták végig az előadást, de a hallgatóság soraiban egészen biztosan volt néhány jól fésült úr, akiket nem érdekeli az előadás tárgya, de annál jobban az előadó személye...

– olvashatta a magyar publikum is. Kétségtelen, hogy buddhistaként sem adta fel politikai terveit. Miközben szívesen mondott olyanokat, hogy már csak a világtól elvonulva, saját belső békéjén kíván munkálkodni (vagy mint a Pesti Napló írta, amikor éppen a válasz nélkül hagyott, Horthynak írt leveléről számolt be gúnyosan: „Minden politikától mentesen szeretne itt élni, mint egyszerű buddhista szerzetes és nincs más vágya, mint hogy a világbékét szolgálja”), ezután is a legelképesztőbb terveket szőtte, és próbálta melléjük állítani a világ urait.

Keleti bölcsként is annyi vasat tartott a tűzben, amennyit csak lehet. Világbéke-tervezetei mellett hol Tibetben akart ellenállást indítani, hogy onnan indulva söpörjék ki a briteket Ázsiából, hol Kína jövőjéről fogalmazott meg proklamációkat, időnként Japán ellen, máskor inkább mellette törve lándzsát. Amikor élete utolsó éveiben, a második világháborúban ismét német szolgálatba állt, egyenesen a „tibeti bölcsek”, egy nem hivatalos (és persze a valóságban nem létező) szellemi világkormány nevében üzengetett Berlinbe, hogy Hitler személyesen fogadja. A Führert azzal akarta meggyőzni spirituális képességeiről, hogy amint kettesben maradnak, a falból három tibeti bölcset varázsol elő. Az utazásból és az emanációs performanszból nem lett semmi, de ezúttal sem hiányzott hozzá sok, hogy Himmler és a náci ezotéria más magasrangú hívei bedőljenek neki.

Időszakos sikereihez kivételes meggyőző erején és lehengerlő hazugságain kívül kellett persze tökéletes erkölcsi nihilizmusa is. A legtöbb embert tudattalanul is korlátozó morális gátak nála, úgy tűnik, teljesen hiányoztak, akár családjáról, akár korábbi szövetségeseiről vagy barátairól volt szó. Önmagában már az is meglepő, hogy ennyi ellenséget gyűjtve hogy élhet valaki 64 éves koráig. Pedig nem csak elárult eszmetársaitól lett volna oka félnie; mivel mindig vabankra játszott, a legnagyobb urakat és politikai vezetőket is gond nélkül zsarolta meg szemtelen és tökéletes irrealitásérzékről tanúskodó levelekkel.

Amikor kirúgták a német titkosszolgálattól, és a japán megszállás alatt lévő Sanghajban a náci törvények szerinti zsidóként a gettóba zárás fenyegette, ő Hitlert fenyegette meg egy levélben: „ha nem hagy fel gaztetteivel”, Trebitsch átadja a briteknek a csodafegyver terveit, melyek természetesen az ő birtokában vannak. Nem biztos, hogy ezzel közvetlenül összefügg, de nem sokkal később japán katonák dörömböltek az ajtaján, valóban gettóba vitték, majd kórházba került, ahol – attól rettegve, hogy megmérgezik – meghalt. Hogy megölték-e, nem nagyon fog kiderülni már soha. Mint a könyv írja:

Akárhogyan is, buddhista nézőpontból Trebitsch halála mindössze jelentéktelen epizód volt a reinkarnációhoz vezető események hosszú sorában. „A halál oka – a buddhista mondás szerint – nem a betegség, hanem a születés.”

Csao Kung apát, vagyis Trebitsch Ignác a könyv szerint több volt, mint egyszerű vallási szélhámos. Az egyik legönállóbb szellemű magyar gondolkodó, a buddhista Farkas Attila Márton ennél is tovább megy: a magyarországi buddhizmus történetének fontos alakjaként hivatkozik rá. Mint írja, az egyik hazai buddhista kisközösség, a TeKi-KaGyü, „Trebitsch-Lincoln Ignác Timótheuszt saját pantheon-alakként, mint Thaganapa mahásziddha inkarnációját tiszteli”. Sőt, a kalandorság itt már mint a spirituális út lehetséges metaforája jelenik meg:

„Nem lehet kétségünk afelől, hogy Trebitsch elérte a megvilágosodást. Számos vallást, világképet és irányzatot kipróbálva megélhette a Buddha azon tanítását, miszerint semmiféle hiedelem, világnézet vagy metafizikai spekuláció nem vezet el a végső megismeréshez. Vagyis éppen kalandorsága révén jutott el a világ látszat voltának fölismeréséhez, illetve a tökéletes előítélet-mentességhez.”

Wasserstein Trebitsch-életrajza szerint hősének önmagában ugyan nincs maradandó történelmi jelentősége, kalandregénybe illő élete azonban sok mindent elárul a korról, melyben élt. „Mint egy élelmes kis rágcsáló, a legsebezhetőbb, leggyengébb pontjukon mart bele a korábban szilárd intézmények és ideológiák viharvert maradványaiba” – akár a brit liberalizmus, akár a német militarizmus, akár a kínai buddhizmusról volt szó.

Eszerint elmezavarában, a messianisztikus-mániás szindrómában „a világméretű őrület hű leképezését láthatjuk”. Személye jellegzetes terméke a politikai megváltók korszakának, amikor az emberiség hatalmas tömegein eluralkodott a téboly.

Mint az Igazi Trebitsch mondta:

De kérem, hogy ez maradjon köztünk!