Ha ma megkérdezünk egy szülésznőt vagy csecsemőgondozót, hogyan lehet a legjobban az újszülöttről gondoskodni, igencsak nyugtalanító lenne, ha a javaslatok között az „adjon neki bort” és a „kenje be vajjal” is szerepelne. Egy új kutatás szerint azonban éppen ezeket a tanácsokat kapták a 17. századi szülők.
Nagyon gyakori hiedelem volt akkoriban, hogy az újszülöttek fizikailag különböznek a felnőttektől, és a testüket a szülés utáni napokban még alakítani lehet. Azt gondolták, hogy a bor emeli a testhőmérsékletet, amitől az még rugalmasabbá válik. Az 1656-os Complete Midwifes Practice szerint a „gyermek torkában található nyálkát ki kell vágni”. A bőr vajjal való bekenéséről pedig azt hitték, hogy helyettesíti a testmozgást, valamint segíti a kiválasztást és váladékképzést.
„Az újszülöttek bőréről azt tartották, hogy olyan, mint a viasz, mivel a magzat 9 hónapig lebegett a méhben – állítja Leah Astbury, a Cambridge-i Egyetem kutatója. – Emiatt a korabeli orvosi írások a kiválasztást, váladékozást igen fontosnak tartották az újszülött egészségének szempontjából. A babának sírással kellett elveszítenie úgymond a testében maradt folyadékot, a túlélés érdekében. A fürdetés és a bőr vajjal való dörzsölése ösztönözte ezt a folyamatot.”
A terhesség alatt a méhben történő eseményekről alkotott elméletek nagyban meghatározták a csecsemő gondozását élete első pár napjában. „Az orvosi szakkönyvek írói szerint a magzat kilenc hónapon keresztül mást sem tett, csak táplálkozott a méhben, úgyhogy legfeljebb egy héttel a szülés után javasolták először a szoptatást. Az újszülötteket szorosan, több réteg szövetbe pólyálták be, néha akár egyéves korukig is. Ez a rugalmas, viaszszerű csontok elméletéhez kötődött: a mozgás komoly problémákat okozhatott szerintük, a csontok megerősödését pedig pólyázással lehetett kivárni.”
Ennek ellenére a pólyát gyakran cserélték, és a babák gondozóit is felbátorították arra, hogy megérintsék és játsszanak a kisgyermekekkel. A 21. századi szemmel furcsán ható technikák ellenére a kora újkori családok tudatosan gondozták és komolyan vették feladatukat az anyák és újszülötteik ápolásában. Ezt az egyre több, laikusokat célzó „gyermekvállalási kézikönyv” megjelenése is mutatja (többek között ezek is a kutatás forrásait képezték).
Miért ilyen fontos ezt a témát vizsgálni? „A történészeket mindig is érdekelték a szüléssel, születéssel kapcsolatos rituálék, de magukra az újszülöttekre kevesebb figyelem hárult. Nehéz személyes forrásokat találni: csak néhány utalás van a levelezésekben és naplókban, mert azok a családtagok, akiknek levelet küldtek volna, gyakran odautaztak, hogy jelen lehessenek a születéskor. Ez a forráshiány problémát jelent a történészeknek. Visszaemlékező beszámolók ettől függetlenül léteztek” – sorolja a kutatás nehézségeit a Cambridge-i Egyetem munkatársa.
A kézikönyvek és személyes dokumentumok tanúsága szerint a férfiak sokkal jobban részt vettek a gyermekgondozásban, mint gondolnánk. „Igen elterjedt felfogás az, hogy a férfiak csak mostanában tudnak többet és érdeklődnek a születéssel kapcsolatos dolgokról. Igaz, hogy a tárgyalt időszakban a férfiak nagyon ritkán voltak jelen a szülésnél – hacsak nem egy orvosra volt szükség, mert az anya élete veszélybe került. Azonban a férfi családtagok aktívan jelen voltak a szülés előtt és után, és kutatási eredményeim szerint sokan nyíltan és szívesen beszéltek arról.
Írtak például más férfi hozzátartozóknak feleségük »kívánósságáról«, a szülés becsült időpontjáról és a gyermek lehetséges neméről. Ezenkívül megvásárolták a szükséges ruhákat és ételeket. Meggyőződésem, hogy a férjek, fiútestvérek, unokatestvérek és apák központi szerepet játszottak a kora újkori szülésekkel kapcsolatos élmények formálásában” – állítja a cambridge-i kutató.