Forradalmárok egymást követő nemzedékei tekintették példaképüknek Ivan Suhinovot. Nem csupán az 1825. decemberi ún. dekabrista felkelés fűződik a nevéhez, amely az abszolutista monarchia megdöntésére, alkotmányos, illetve föderatív rendszer bevezetésére, a jobbágyrendszer eltörlésére irányult, de később egy szibériai börtönben is lázadást szervezett, azonban mindkét kísérlet elbukott.

Egyetlen probléma van csak ezzel: a szibériai forrongás pusztán a fantázia műve. Erre a következtetésre jut Daniel Beer, a neves Royal Holloway (Londoni Egyetem) tanszékvezető docense legújabb, angolul most megjelent könyvében (The House of the Dead: Siberian Exile Under the Tsars, Allen Lane, 2016. július).

Mint arról már korábban írtunk, a főkent fiatal, nemesi származású katonatisztekből álló, felvilágosult nézeteket képviselő, I. Sándor cár önkényuralmával elégedetlen felkelők a cár halálát követő zűrzavart használták fel arra, hogy kirobbantsák a felkelést, amelyet azonban a trónra lépő I. Miklós brutálisan vérbefojtott: legalább 1200 embert öltek meg Szentpéterváron, százával tartóztatták le és száműzték a felkelőket Szibériába. Suhinovot is a dekabrista felkelésben betöltött szerepéért ítélték el, és 1828-ban a kelet-szibériai Nyercsinszk melletti bányavidékre küldték. Később itt is lelte halálát tragikus körülmények között, amely elegendő volt ahhoz, hogy a későbbi forradalmárok hősként foglalják hitvallásukba a nevét.

Kényszervallatás alatt

 „1828 májusában egy részeg elítélt kopogtatott a bánya munkafelügyelőjének ajtaján, és jelentette, hogy a fegyencek összeesküvést szőnek – idézi fel az eseményeket Daniel Beer. – Állítása szerint a Suhinov vezette lázadók azt tervezik, hogy a fegyverraktárba betörve megszerzik a katonák fegyvereit, majd a barakkokból kiterelik a többi kényszermunkást, erővel szökésre ösztönözve őket. Ezt követően az egész telepet porig akarják égetni, mindent eltörölve a föld színéről a bánya környékén.”

Egy ilyen súlyos állítást természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Kínzással további vallomásokat szedtek ki a megnevezett összeesküvőkből, akik szerint valóban Suhinov a felelős a készülő lázadásért – magát Suhinovot, katonatiszt lévén, nem vetették alá kényszervallatásnak, ám ő mindvégig ragaszkodott ártatlanságához.

Ez azonban messze nem volt elegendő. Egy rögtönítélő bíróság Suhinovot korbácsolásra ítélte, amely szinte biztosan a halálához vezetett volna. A politikai vihar miatt azonban ítéletét a kíméletesebb golyó általi kivégzésre változtatták. Mindezzel már elkéstek: Suhinov a börtöncellájában felakasztotta magát.

Koholt hőstörténet

Meglepő módon azonban a londoni történész kutatásai szerint a bűn, amellyel vádolták, nélkülözött minden alapot. „Az orosz archívumokban általam talált és feldolgozott 19. és 20. századi publikációk az ún. ’összeesküvésről’ egy dologban mutatnak azonosságot: a hivatalos álláspontot veszik alapul, feltételezve, hogy mélyrehatóan felderítették a tervezett felkelés részleteit. Egy az őrei jobb bánásmódjában reménykedő részeg és néhány megvert fegyenc vallomásán kívül azonban egyetlen bizonyíték sem támasztotta alá a vádat” – vonja le a következtetést a kutató.

Az viszont, ahogy Suhinov véget vetett életének, a feltételezett felkelés mártírjává avatta, történetét számos változatban terjesztették Oroszország-szerte, és az igazság hamar megfakult. „Egy sor dekabrista emlékirat, amely a 19. század második felében született, már felidézi Suhinov tragikus, kétségbeesett kísérletét szibériai sorstársai megszabadítására. A szerencsétlen dekabrista, aki a cári önkényuralom ellen kelt fel, az azzal szimpatizálók és a későbbi forradalmárok szemében egy újabb felkelés hőse lett a kelet-szibériai bányákban, anélkül, hogy ennek körülményeit bárki kétségbe vonta volna.

A bolsevikok számára Suhinov a forradalmár eszményképévé nemesült: a szibériai elítéltek közötti szövetségért harcolt minden erejével. Miután győzött a szovjet forradalom, annak előhírnökei között vívott ki magának fontos pozíciót az egyre növekvő forradalmi panteonban. ”

A történész szerint ez az eset is jól illusztrálja, miként válhatnak hajtóerővé a történelem máskülönben elszigetelt incidensei: „A politikában a jól felépített történetek igen sokat számítanak, s a 19–20. században ez az ’összeesküvés’ egy a túlerővel szemben elbukott felkelés és a cári önkény elleni dacos szembeszegülés üzenetét hordozta.”