Közismert ténynek számít, hogy az Egyesült Államok történetében az amerikai polgárháború volt a legvéresebb fegyveres konfliktus, a második világháború során sem vesztett annyi katonát az ország, mint 1861 és 1865 között, amikor a becslések szerint akár az egymillió főt is megközelíthette a csatamezőkön elesettek száma.

Ugyan a modern kor előtt vívott háborúk többségéhez hasonlóan a fegyverekkel végzett pusztítással összemérhető számú áldozatot szedtek a táborokban a különféle járványok és betegségek, a nagy veszteségszámhoz mindenképpen hozzájárult a hadseregben dolgozó orvosok felkészületlensége is.

Márpedig az enyhe kifejezés, hogy a tábori orvosok nem álltak a helyzet magaslatán. A háború kitörésekor az Unió gyorsan több százezresre felduzzasztott haderejében mindössze 83, sebészi képzettséggel rendelkező orvos dolgozott, ráadásul ezek többsége soha életében nem látott még el lőfegyverrel okozott sebesülést. A haditengerészet orvosainak parancsnoka, P. J. Horowitz egy 1862. januári leiratában igyekezett tanácsokkal ellátni kollégáit, amelyben olyan alapvető javaslatok szerepelnek, mint hogy először el kell állítani a vérzést, illetve megvizsgálni, maradt-e idegen tárgy a sebben.

A riasztó kezdetek ellenére a polgárháború azután nagy előrelépést hozott a katonai orvoslás területén, az új kihívásokkal szembesülő orvosok mindkét oldalon gyorsan próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez. Sokat fejlődött az altatók biztonságos alkalmazása, megjelentek az első jól szervezett tábori kórházak, sőt kezdetleges idegsebészeti beavatkozásokat is végrehajtottak.