A trianoni békeszerződés kapcsán időről időre fellángolnak a viták arról, hogy milyen eredményeket lett volna képes elérni fegyveres ellenállással Magyarország a diktátum módosításának terén. Talán érdemes ezért – a Tanácsköztársaság északi hadjárata mellett – a legsikeresebb ilyen akció történetét felidézni.
A Horthy-kormányzat 1921 nyarára a konszolidáció igénye és az erőviszonyok reális felmérése miatt egyértelműen feladta a békeszerződés fegyveres revíziójának gondolatát. A korábban a Horthy-féle vezetéssel a Tanácsköztársaság elleni harcban együttműködő, főként lincselésekben és kegyetlenkedésekben magát „kitüntető”, Héjjas Iván által 1919 áprilisában alapított paramilitáris szervezet, a Rongyos Gárda azonban nem nyugodott bele a helyzetbe. A Bethlen-kormány hatalomra kerülése után a szervezet körül egyébként is kezdett elfogyni a levegő, és ugyan az elkövetett atrocitásokért történő felelősségre vonástól talán nem kellett tartaniuk, a leszerelni kezdett Gárda vezetői jobbnak látták, ha olyan területre teszik át működésüket, ahová egyelőre nem ért el a budapesti kormány keze.
Ausztria még 1918 novemberében bejelentette igényét a korábbi Burgenlandhoz tartozó nyugat-magyarországi területre, amelyet aztán a békeszerződésben is elismertek a győztes hatalmak, a sokáig antantcsapatok ellenőrizte országrész átadására viszont 1921 nyaráig nem került sor. A magyar közvéleményt természetesen külön felháborította, hogy az egykori, ráadásul a háborúból szintén vesztesen kikerülő „testvérország” is magyar területekkel gazdagodik. Az ellenállás esélyét az is növelte, hogy a többi szomszédos országgal ellentétben Ausztriának sem maradt a háború után működőképes hadereje.
A Héjjas mellett Prónay Pál irányította Rongyos Gárda sem képviselt jelentős katonai erőt, de a fölöstömi osztrák fegyverraktár kirablásával zsákmányolt néhány ezer puska és géppuska segítségével ki tudott állítani néhány száz harcképes embert. A később nyugat-magyarországi felkelésnek elnevezett eseménysorozat első összecsapására 95 évvel ezelőtt, 1921. augusztus 28-án került sor, amikor a Gárda fegyveresei Ágfalva mellett rövid tűzharc után visszavonulásra kényszerítették a bevonuló osztrák csendőrséget.
A következő nagyjából másfél hónapban több hasonló összetűzésre került sor, a harcok alacsony intenzitását jelzi, hogy a felkelők és az osztrák karhatalmi alakulatok összesen sem vesztettek többet néhány tucat embernél. Mindenesetre Ausztria nem volt képes birtokba venni a területet, de a magyar kormány sem tudta irányítása alá vonni a felkelőket – talán nem is akarta (sőt nem hivatalosan támogatta is a Gárdát), még akkor sem, amikor Prónay Lajtabánság néven független államot kiáltott ki a területen.
A zűrzavaros helyzet végül Magyarországnak kedvezett: Olaszország október elején felajánlotta, hogy közvetít a két állam között a vitás ügyben, és október 11-én megegyezés született arról, hogy Sopron környékén népszavazás döntsön a területi hovatartozás ügyében. Az utolsó bonyodalmat IV. Károly október 20-ai, trónjának visszaszerzésére tett elvetélt kísérlete jelentette, ennek hatására ugyanis Prónayék néhány héttel halogatni tudták „országuk” kiürítését, de november 10-én a Gárda végül elhagyta Nyugat-Magyarországot. A december közepén megtartott népszavazás eredménye alapján Sopron és környéke azután Magyarország része maradt.
Prónay néhány társával 1922-ben újabb felkelést szervezett, de ezt már a magyar és az osztrák rendfenntartó erők közösen verték le. A Rongyos Gárda valóban hozzájárult a békeszerződés kiigazításához, azonban erre a külpolitikai helyzet és Ausztria gyengesége nélkül esélye sem lett volna, egy reguláris hadsereg vagy az antant beavatkozása néhány nap alatt véget vetett volna a felkelésnek.
(Borítókép: Rongyos Gárda csoportkép 1921-ből. Fotó: Wikipedia)