1666. szeptember 2-án lobbantak fel a nagy londoni tűzvész első lángjai, a város négy napon keresztül égett, mire sikerült legyűrni a tüzet. A mai pénzügyi negyed szinte teljesen elpusztult, de egy modernebb város nőtt ki a romokból. Hiába mondta a király, hogy Isten sújtott le, az embereknek bűnbak kellett, megkapták, pedig Londonban se volt, mikor a katasztrófa kezdődött. Az emlékmű még másfél évszázaddal később is hirdette, hogy a pápa gyújtatta fel a protestáns várost.
350 éve söpört végig Londonon a nagy tűzvész, a város történetének legemlékezetesebb katasztrófája – pedig eleinte olyan jelentéktelennek tűnt, hogy a polgármester, amikor meglátta, visszafeküdt aludni. Valójában csak a City of London, vagyis a brit főváros ma üzleti negyedként ismert történelmi magja égett le, de az porig.
London egyébként is gondterhelt időszakát élte akkoriban. A várost, és általában az országot is politikai ellentétek feszítették, még friss volt a polgárháború és a későbbi restauráció emléke:
Nem volt váratlan maga a katasztrófa se. A zsúfolt város akkoriban keskeny utcák fölé hajló faházakból állt, és a gyorsan fejlődés miatt gombaként nőttek ki az épületek, várostervezés hiányában ott, ahol éppen helyet találtak nekik. A kisebb tüzek valójában gyakoriak voltak, sőt 1665 áprilisában maga a király is figyelmeztette a város polgármesterét a tűzveszélyre. Ráadásul hosszú, forró nyár előzte meg a 350 évvel ezelőtti őszt, a szárazság kimerítette a város vízkészletét is.
Azt, hogy mindennek ellenére nem történt semmilyen óvintézkedés, némileg magyarázhatja, hogy a város éppen egy esetleges tűzvésznél is sokkal égetőbb problémával küzdött: a Fekete Halál, a bubópestis utolsó nagy angliai járványa 1665-ben söpört végig Londonon, a becslések szerint közel százezer áldozatot szedve, és csak a következő év elején hagyott alább. (Viszont a tűzvész idejére már gyakorlatilag véget ért, így ma már inkább úgy gondolják a történészek, hogy nem a tűz tisztította meg tőle a várost. Már csak azért se, mert a pestis által leginkább sújtott szegénynegyedeket el se érte.)
A helyzet vészjóslóan adott volt tehát a katasztrófára. A szikra a város ikonikus hídja, a London Bridge közelében pattant szeptember 2-a hajnalán: Thomas Farynor Pudding Lane-en álló péksége gyulladt ki. Egy órával később a helyszínre ért egy kerületi rendőr, aki megállapította, hogy a szomszédos házak lerombolásával – a tűzoltás akkori legelterjedtebb módszerével – megállítható lenne a tűz terjedése, de az érintett házak tulajdonosai tiltakoztak ez ellen. Mire a polgármester, Sir Thomas Bloodworth a helyszínre ért, már ezek a házak is égtek. Addigra már a tűzoltók is sürgették a környező házak ledöntését, de a polgármester egy azóta klasszikussá vált mondattal intézte el a dolgot:
Ugyan! Ezt egy nő pisilése is eloltaná!
– mondta a beszámolók szerint, aztán elment. Nem lett igaza, a szűk utcákba zsúfolt faházakon villámgyorsan szétterjedt a tűz. Jól mutatja a sűrűn álló épületek szerepét, hogy a London Bridge-nek csak a harmada égett le, mert az akkori szokás szerint beépített hídon volt egy nagyobb foghíj két házcsoport között. Ez mentette meg a szomszédos Southwark városrészt a leégéstől.
Később a polgármester megkerülésével a király fülébe jutott, hogy lángol a City. Ő parancsba adta a házrombolást, de addigra már késő volt, és az erős szél segítségével a tűz a ritkásabb részekre is át tudott terjedni. A város lakói másnap délután kezdtek tömegesen menekülni. A tüzet a helyszínre érkező katonáknak se sikerült megfékezni, a City nagy részét felemésztette, és a pusztítás csúcspontjaként a Szent Pál-székesegyház is porig égett.
A fordulópontot az jelentette, amikor a negyedik nap reggelén a tűz kőfalba ütközött a Middle Temple-nél, időt hagyva arra, hogy az ellene küzdők még több épületet döntsenek le, és elvágják az utánpótlástól. Ezt segítette még, hogy az épületromboláshoz elkezdtek puskaport használni, ami jóval hatékonyabbnak bizonyult. Közben a szél is alábbhagyott, sőt irányt is váltott, és visszafelé, a folyó irányába kezdte terelni a tüzet.
A nagy tűzvész másfél négyzetkilométernyi területen pusztított el több mint 13 ezer épületet, köztük 84 templomot. Hivatalos adatok szerint mindössze hatan haltak meg, de a korabeli beszámolók alapján a valós szám nagyságrendekkel magasabb lehetett, pláne, hogy feltehetően csak a tehetősebbek haláláról készültek feljegyzések, a nagy tűz miatt pedig az áldozatok nagy részéből semmi nem maradt. 70 ezer ember, vagyis a város akkori lakosságának hatoda vált hajléktalanná.
A közvetlen életveszély elmúlásával az emberek figyelme gyorsan arra irányult, hogy felelőst találjanak a pusztításért. A külföldiek – akiket a pletykák már a tűzvész kitörésekor okolni kezdtek – már akkoriban is kiváló céltáblát szolgáltattak a népharagnak, de a lappangó vallási különbségeket is felszította a bűnbakkeresés. A protestánsok a katolikusokat okolták, a városban élő franciákat és hollandokat dühös városlakók lincselték meg az utcán, de olykor még a királyi őrség tagjai is megtámadták, aki nem beszélt elég jól angolul.
A tűz kioltásának másnapján II. Károly személyesen jelentette ki a földönfutóvá vált tömegek előtt, hogy a katasztrófában nem külföldiek vagy a rendszer megdöntésén ügyködő felforgatók, hanem Isten keze van, de az embereket nem sikerült meggyőzni. Bűnöst akartak. A parlament pedig kerített is egyet hamarosan, méghozzá egy kiváló jelöltet, a Robert Hubert nevű francia órásmestert. Hubert beismerő vallomást tett: 23 összeesküvő társával szándékosan gyújtotta fel a pékséget.
A zavarodott férfi végig kitartott amellett, hogy bűnös, de a vallomása részletei folyamatosan változtak, ahogy valamilyen ellentmondásba ütközött. Azt állította például, hogy az ablakon át gyújtotta meg a tüzet, holott maga a pék vallotta be, hogy a pékségnek nem is volt ablaka. Senki, aki jelen volt a tárgyalásán, beleértve a bírót, nem hitt a franciának. A esküdtszék azonban – benne a leégett pékséget birtokló Farynor-család három tagjával – mégis bűnösnek találta. Október végén akasztották fel. Egy évvel később derült ki, hogy csak két nappal a pékség kigyulladása után érkezett Londonba.
Hubert színre lépése jól jött Farynornak, aki a tűzvész után nem győzte bizonygatni, hogy ő biztosan eloltotta a sütőt a pékségben, ezért csakis gyújtogatás miatt üthetett ki tűz éppen az ő üzletében. Az erősen megkérdőjelezhető ítélet mindenesetre gazdag táptalajt jelentett a korabeli összeesküvés-elméleteknek is.
A legnépszerűbb vonal, hogy jezsuita papok gyújtották a tüzet, mert pápista összeesküvés keretében akarták megtörni a protestáns várost. Ez a katolikusellenesség olyannyira erősen tartotta magát, hogy a király által a tűzvész után emeltetett, ma is álló emlékműre néhány évvel később új felirat is került:
Itt a menny engedelmével a pokol szabadult el e protestáns városban... E város legfélelmetesebb tűzvésze, amelyet a pápisták árulása és rosszakarata kezdett és vitt véghez... A pápai őrület, amely ilyen borzalmakat szült, még nem aludt ki.
A felirat érdekessége, hogy egészen 1830-ig, a katolikusok egyenlőségét kimondó törvényig a helyén maradhatott, másfél évszázadon át emléket állítva a korszak izzó vallási feszültségeinek.
Magának a városnak hosszabb távon jót tett a katasztrófa, a hamvakból megerősödve éledt újjá. Bár a City elrendezése nagyjából megőrizte a tűz előtti állapotot, az utcákat kiszélesítették, és az új épületeket már téglából és kőből emelték (amire egyébként már a korábbi szabályok is kötelezték az építkezőket, de csak ezután kezdték ezeket betartani). További szabályokat is hoztak a tűzkockázat csökkentésére, az új épületek például nem lóghattak be úgy az utcák fölé, mint korábban, hogy a lángok nehezebben tudjanak átterjedni.
A vízvezetékrendszer is megújult, egyrészt azért, mert korábban az is fából készült, másrészt mert nem voltak olyan pontok, ahol az emberek vizet nyerhettek volna az oltáshoz, ezért a tűz elleni harcban eltörték a csöveket, és elfolyt a víztartalék – ezután kezdett kiépülni a tűzcsapok rendszere. Az állandó tűzoltóságot is a tűz nyomán hozták létre. Szintén ekkor született meg a biztosítási üzletág is, az első cégek a katasztrófa után egy évtizedig elhúzódó kárrendezésből nőttek ki.
A ma már ikonikus katedrálist, a Szent Péter-székesegyházat a tűzvész előtt olyannyira elhanyagolták, hogy Oliver Cromwell istállónak használta. Mai formáját ez is ekkor nyerte el, más jellegzetes épületekhez hasonlóan. London az ezt követő időszakban indult igazi fejlődésnek, és a 20. század első harmadáig maradt a világ legnagyobb városa, az újjáépült City pedig ma is a pénzügyi világ egyik központja.
Ne maradjon le semmiről!