Először is, menjünk elébe a mérgelődésnek, és tisztázzuk a tank-harckocsi kérdéskört. A tank eredetileg a brit elnevezés, a fejlesztés közben ragadt a találmányra. Hogy a titok ne szivárogjon ki, a hadvezetés azt javasolta, hogy az eredeti landship (vagyis szárazföldi hajó) elnevezés helyett a hivatalos papírokban és megbeszélésen hívják vízszállítónak, vagyis Water Carriernek az új találmányt. A baj csak az volt, hogy ahogy minden hadseregben, úgy a briteknél is minden lehetséges szót rövidítettek, és a WC rövidítést nem tartották szerencsésnek egy olyan találmány kapcsán, amely a várakozások szerint eldönthette az egész háborút. Kerestek hát egy szinonimát, ez lett a tank, vagyis a tartály.

A tank szó átvételével elég sok nyelv van úgy, mint a magyar: a köznyelv használja, de a szakszó már valami más. A franciák (a harckocsikat másodikként bevető ország) például eleinte átvették és használták hivatalosan is, de aztán jött a char d'assaut, vagyis támadó jármű, később az rövidült simán char-ra, vagyis járműre. A németeknél már eggyel érdekesebb volt a dolog, ők a britek harckocsijait tanknak nevezték az első világháborúban, a saját páncélosait meg Kampfwagennek. A Panzer, vagyis páncélos csak később jött. A magyar harckocsihoz hasonló csatakocsi elnevezés honosodott meg a norvég, svéd és dán nyelvben (stridsvogn, stridsvagn, és a valamelyet eltérő kampvogn), a finneknél a panssarivaunu (páncélkocsi) és a tankki egyaránt elfogadott. A lengyeleknél a jármű mozgása miatt czołgnak hívják, ami a csúszni ige átalakult alakja. Itthon vegyesen használjuk a tank és a harckocsi szavakat, a hozzáértés biztos jele, ha az utóbbit használó kijavítja az előbbit használó ismerősét.

Barbár módja a gyilkolásnak

De térjünk vissza a száz évvel ezelőtti eseményekhez. Az első bevetés még persze messze állt attól az olajozott sikertől, amit később mondjuk a német villámháborúk során láttak a csataterek, de az például mindenképpen a siker jeleként értékelhető, hogy egyes jelentések szerint a német vezetés komolyan elgondolkozott azon, hogy a Nemzetközi Vöröskeresztnél jelentik a tankot, mint a „civilizált hadviseléssel ellentétes” eszközt. (Egy másik jelentés szerint egy Göbel nevű német mérnöknek már évekkel korábban eszébe jutott, hogy mi lenne, ha óriási fém szörnyekbe bújtatná a hadsereg a katonáit.)

Az első cikkekben (melyek napokkal az események után jelentek meg, hiába, száz évvel ezelőtt senki sem nézte volna élőben a WTC-be csapódó második repülőt) még hatott a páncélosok újdonságának ereje, pontosan senki nem írta meg, hogy faltörő kosként vagy épp fegyvervontató és -szállító járműként vetették be, és az is csak találgatás volt, hogy az elképesztő méretű szögesdrót-hálózatokat akarják vele letaposni a britek, vagy épp a német lövészárkok felett akarnak átsiklani sosem látott egyszerűséggel a britek.

Az is újságírói kérdésre derült ki, ki áll a fejlesztés mögött: Lloyd George akkori brit miniszterelnök két nappal az első bevetés után ismerte el, hogy a flotta vezetője, az Admiralitás Első Lordja, egy bizonyos Winston Churchill győzte meg a minisztereket és a döntéshozókat a tankok létjogosultságáról, miközben a haditengerészetet is bevonta a projektbe, alapul véve az ott évtizedek óta rendelkezésre álló páncélgyártási tapasztalatot. Az első tankokat tulajdonképpen a haditengerészet költségén építették a britek, és mellékszál, de Churchill a később szintén fontossá váló repülőket is támogatta, és a kőolaj fontosságát is időben felismerte.

Az egyre pontosabb jelentésekből kitűnik, hogy bár a harckocsik első bevetése nem volt teljes kudarc, azért bőven történtek érdekességek. Hamar kiderült, hogy a műszaki hibák elég komolyan befolyásolják a hadra foghatóságot, az egyik Mark I-es tanknak például elromlott a kormánya, így csak egyenesen tudott menni – a kezelők becsületére legyen mondva, tovább is mentek abba az egy irányba, amerre tudtak.

Az is kiderült, hogy a kézifegyverek legnagyobb részével szemben komoly védettséget nyújt az új jármű, de azért akármennyire erősnek és elpusztíthatatlannak tűnnek, csak gépek, és nem többek. Voltak higgadtságra intő hangok is, egy újságcikk például azt kérte, hogy az emberek ne ringassák magukat abba a hitbe, hogy a harckocsik megoldják a háborút.

A jövő kezdete

Nos, az első világháborút végül nem a tankok önmagukban, hanem számos egyéb dolog együttes hatása oldotta meg, de az tény, hogy ahogy a repülők, úgy a harckocsik is elképesztő fejlődésen mentek keresztül már a világháború éveiben is. A britek a Mark I-től eljutottak a Mark IV-es modellig, mellyel kapcsolatban a technikai adatok helyett inkább azt említenénk meg, hogy mivel drótvágóval, vagyis Wire Cutterrel is felszerelték őket, lehet tippelgetni, milyen rövidítés alatt futottak a seregben.

Másodikként a franciák álltak elő saját fejlesztéssel, de inkább az 1916-ban kiadott Renault FT fontos harckocsitörténelmileg. Ez volt az első páncélos, amelynél a ma is alkalmazott elrendezés volt már: a fő fegyverzet a 360 fokban elforgatható toronyban, a motor pedig a jármű hátuljában kapott helyet, és ez tulajdonképpen a mai napig is jórészt így van.

A németek jó darabig a zsákmányolt brit tankokkal harcoltak, de természetesen azonnal nekiálltak a saját modell fejlesztésének, ahogy meglátták, mi jön feléjük Somme-nál. Az egyetlen első világháborús német modell, az A7V csak 1918 márciusában gördült fel a harcmezőre, és mindössze húsz darabot gyártottak le belőle, ami különösen furcsa, ha tudjuk, hogy a második világháború legnagyobb német sikereit tulajdonképpen mind a panzerek hozták össze.

Az első tank-tank elleni küzdelemre sem kellett sokat várni, 1918. április 24-én három brit Mark IV-es és három német A7V csapott össze. A három brit tank közül kettő csak géppuskákkal volt felszerelve, ezek vissza is vonultak, mikor látták, hogy esélyük sincs átütni a németek páncélját. Az az egy brit tank viszont kilőtte a német vezérpáncélost, meg is ölte a legénység öt tagját. Ez elég demoralizáló hatású lehetett, mert a másik két német tank azonnal visszavonult. A győztes britek sem örülhettek sokáig, a szintén hátrafelé tartó Mark IV-es lánctalpát leszakította egy aknagránát, így a legénység kiszállt és gyalog menekült tovább – a tankot végül elfoglalták a németek.

Nem volt életbiztosítás

Ha azt gondolja, hogy azért harckocsizónak mégiscsak jó lehetett lenni a világháború poklában, akkor rosszul gondolja. Robert Kershaw Harckocsizók című, magyarul 2014-ben megjelent könyvéből kiderül, hogy aki ezt gondolja, az még a harcmező egyéb lehetőségeihez képest is hatalmasat téved.

A fegyvernem történetét 1945-ig összefoglaló könyv leírja, hogy a harckocsizók nem csak akkor voltak folyamatos veszélyben, amikor kigurultak a harcmezőre: a megbízhatatlan technika, az ergonómiát hírből sem ismerő, elképzelhetetlenül szűk belső terek, a mindent átható benzingőz, a borzasztó forróság, a nulla szellőzés és a szabadon mozgó, forró alkatrészek úgy is az őrület határára kergethették a bent ülőket, hogy a rájuk leselkedő külső veszélyekről még nem is beszéltünk. Ráadásul egy harckocsi páncélját nem muszáj átütni ahhoz, hogy a bent ülőknek baja essen: a nagyobb behatástól odabent leszakadó, majd óriási sebességgel és erővel ide-oda csapódó fémdarabok horrorisztikus sérüléseket okoztak a kezelőknek, akik szolgálatát leginkább úgy kell elképzelni, mintha a tengeralattjárók személyzetét vegyítenénk olyan, a bányarobbanást túlélő vájárokkal, akiknek ráadásul egész nap autót kell szerelniük.

Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a tankok a folyamatos tutujgatás ellenére is ijesztően sokszor robbantak le (legtöbbször el sem indult a tervezett létszám a támadásba), illetve hogy az akkori taktika még nem igazán ismerte fel és használta ki az óriási tűzerejű, mozgó fedezékek előnyeit, ráadásul a tankok még közel sem voltak gyorsnak mondhatók, akkor nagyjából le is írtuk, miért nem nevezhető jelentősnek a harckocsik hatása az első világháborúban. Viszont a második világháborúig tartó időszakban minden összeállt ahhoz, hogy az új fegyvernem az egyik legfontosabbá nője ki magát. Bár fontosságuk a sebészeti pontossággal lecsapó drónok és a kifejezetten a tankok ellen kifejlesztett csatarepülők és -helikopterek korában jócskán lecsökkent, tulajdonképpen még ma is lehet komoly ütőkártya néhány tank egy csatában egészen addig, míg a kifejezetten ellene kifejlesztett fegyverek nem jönnek vele szembe.