A nevezetes 1666-os tűzvész pusztításának mértékét, amelyben a középkori városközpont, a City házainak többsége elporladt, mindeddig az elavult városszerkezetnek, az egymásra zsúfolt faházaknak tulajdonították. Lehet, hogy a valódi bűnös nem az elmaradottság, hanem éppen ellenkezőleg: a túl gyors fejlődés és iparosodás volt?
Sokan azt hiszik, pontosan tisztában vannak vele, miként is történt a tragédia: 1666. szeptember 2-án egy királyi pék Pudding Lane-i üzemében csaptak fel először a lángok, és a következő három napban olyan ütemben tomboltak, hogy több mint 13 ezer ház, tucatnyi közhivatal, nyolcvannál is több templom, katedrális vált a martalékává, a City 80 ezer lakosából 70 ezren fedél nélkül maradtak. A szorosan egymásra épült lakóházak, a rossz minőségű épületek gyújtósként működő építőanyagai miatt volt ilyen hatalmas a kár, ám amikor a hatóságok végre közbeavatkoztak és a lakosok körében is végbement a szemléletváltás, a pusztító tűzvészek kora véget ért.
Egy új kutatás szerint azonban korántsem így áll a helyzet: 1666 messze nem az utolsó olyan dátum, amikor a londoniak ilyen óriási pusztítással néztek szembe, és a tűzvészek körülményei is igen meglepőek. David Garrioch professzor, az ausztrál Monash Egyetem kutatója nemrégiben feltérképezte az elmúlt néhány száz év tűzvészeit az angol fővárosban. Váratlan következtetésre jutott: miközben a 13. század elejétől az 1630-as évekig viszonylag kevés komolyabb tűzeset fordult elő, addig az 1666-ot követő kétszáz évben több mint ötven.
A disszertációját az Oxfordi Egyetemen megvédő várostörténész a BBC Historynak nyilatkozva kijelentette: „A nagy tűzvész tényleg fordulópontot jelentett, de nem abban az értelemben, hogy ráébresztette a nemtörődöm londoniakat a tűzveszélyre és a probléma megoldására serkentette volna őket – ellentétben azzal, ahogy a történetírók korábban gondolták. Kutatásaim egy jelentős változást mutattak ki a tűzeseteknél: a sok kis tűz helyett sokkal nagyobbak lángoltak fel.”
A változás szelét a professzor szerint a tengeri kereskedelem indította be. Ahogy ez a terület egyre nagyobb növekedésnek indult, a városszerte raktározott gyúlékony áruk mennyisége is ugrásszerűen nőtt. A 17. századra ezek közül jó pár már megszokottnak számított – így például az apró szemű newcastle-i „tengeri szén” vagy a francia konyak –, más termékek ellenben – mondjuk a dohány és a salétrom – újaknak számítottak. A nemzetközi kereskedelem egyik csomópontjaként a szóban forgó árukat sokat mozgatták Londonon belül is.
„Természetesen az angol főváros mindig is fontos kikötőnek számított, s a hajóépítési iparág megkívánta, hogy hatalmas mennyiségű fa álljon rendelkezésre, len és vászon a vitorlákhoz, a szigeteléshez pedig szurok, kátrány és terpentin – mutatott rá a kutatásait nemrég a The Historical Journalban összegző tudós. – Ám az 1600-as évek elejétől igen jelentősen nőtt a kereskedelem volumene, az importált áruk mennyisége a többszörösére emelkedett. Új iparágak emelkedtek ki a semmiből, amelyeknek a nyersanyagigénye nagyon gyúlékony anyagok növekvő koncentrációját eredményezte.”
A kortárs leírásokból is kiderül, hogy az 1630-as éveket követő nagy tüzekben milyen komoly szerepet töltöttek be ezek a termékek. A híres naplóíró, Samuel Pepys például szemtanúja volt, hogy 1666-ban már jóval az adott területen lévő házak elhamvadása után is égtek az „olajpincék”.
Garrioch professzor szerint azonban nem kizárólag ezek az anyagok voltak a felelősek a nagy tűzvészért, más tényezőknek szintén jutott szerep. „Egy sor tűz a szokásos módon kezdődött: egy felboruló gyertya, vagy a kályhacsőhöz túl közel helyezett, száradó ruha, és megvolt a baj. Ám amikor a lángok elérték a gyúlékony, robbanékony importált árukkal teli raktárházakat, gyakorlatilag megállíthatatlanná vált a tűz. Hosszú időbe tellett, amíg – a máskülönben igen előremutató – megoldásra ráleltek: új technológiákat, módszereket vezettek be a tűzoltás területén, valamint olyan szabályozásokat léptettek életbe, amelyek leírták a tűz- és tűzveszélyes anyagok használatának feltételeit.”
A 17–18. századi várostörténettel foglalkozó tudós jelenlegi kutatása egy a tűzvészekről szóló nagyobb, összehasonlító vizsgálat része, amely az urbanizált életmód számos vetületét elemzi. „Minden tűzesetet az emberi viselkedésben bekövetkezett tömeges változások indukáltak és tettek időről időre veszedelmessé: ilyen volt a dohányzás széleskörű elterjedése a 17. század közepén, vagy az állandó, nyilvános színházak megszaporodása – szögezi le David Garrioch. – Több város történetét is áttekintettem ebből a szempontból (köztük Velencéét, Párizsét, Londonét és Stockholmét), és a hasonlóságok mellett jelentős különbségeket is felfedeztem.”