Az 1856-ban született Szemere Miklós igen változatos pályát futott be, íróként, diplomataként vagy politikusként is emlékezhetünk rá, de szenvedélyes kártyajátékos és lóversenyrajongó is volt. Utóbbival még párizsi külügyi szolgálatban eltöltött évei alatt ismerkedett meg, Rómában pedig már saját lovakat is tartott. Hazatérése után, 1885-be a Magyar Lovaregylet tagja lett, telivéreket vásárolt, hazai pályán először 1892-ben futott versenylova.
Először Tatán, majd Bécsben alapított istállót, ahol a kor szokása szerint angol szakembereket alkalmazott, köztük egy Robert Cleminson nevű zsokét, a látogatóknak pedig külön fogaton a Kärtnerstrasséról odaszállított csemegéket szolgáltatott fel. Persze az ilyen fényűzés, a versenylótartás és Szemere egyéb szenvedélyei, életmódja rettenetes összegeket emésztettek fel, lovai ráadásul sokáig nem futottak túlságosan jól a versenyeken. 1895-re Szemere már a tönk szélére került, de egy vérbeli szerencsejátékoshoz illő merész húzással sikerült megmenekülnie a hitelezők szorongató öleléséből. Átadnánk a szót Krúdy Gyulának, aki Álmoskönyvének Aki Szent István Napján meggazdagodott című írásában megírta a történetet.
„Szemere Miklósnak volt egy versenylova, Eltolinak nevezték, és a paripák váltakozó szerencséjével futkározott a gyepen, hogy mindennapi zabját megkeresse. Szemere Miklós ezért különös jóindulattal bánt lovával. Gyakran meglátogatta őt istállójában, gondja volt arra, hogy az istállók körül forgolódó emberek el ne lopják a zabot, mint ez már emberemlékezet óta szokásuk azoknak, akik a lovak etetésével vannak megbízva. A gazda simogatta, dédelgette lovát; ha álmatlan éjszakája volt: még éjféltájban is fölkereste Eltolit, amelyet lassankint jobban szeretett, mint akár a legjobb barátját. A lovászok, lóvakarók és más babonás emberek megesküdtek arra, hogy Szemere Miklós beszélgetni szokott a lovával. A ló hűségesen válaszolt a hozzá intézett kérdésekre és ezért nem akadt senki az istállóban, aki Eltoli abrakját el merte volna lopni.”
Zsokéja, Cleminson viszont állandó italozásairól volt nevezetes, illetve arról, hogy reménytelenül szerelmes volt egy hölgybe, aki miatt adósságokba verte magát. Szemere megígérte neki, hogy ha a sorsdöntő, augusztus 20-i versenyre józan lesz, kifizeti tartozásait, cserébe viszont néhány nappal az esemény előtt bezáratta egy szállodai szobába, de így is csak szerelme nevének emlegetésével sikerült megakadályozni, hogy az ablakon kimászva be ne vegye magát a legközelebbi kocsmába.
„Szemere úr pedig tovább látogatta Eltolit éjszakánkint – mondja tovább a történetet Krúdy –, és a babonás emberek szerint lovával folytatott megbeszéléseket. S ezeknek a megbeszéléseknek lett az eredménye, hogy Szemere úr Szent István napja előtt néhány héttel kölcsönkért mindenütt, holott ez nem volt szokása. Kölcsönkért pénzt, váltókat írogatott alá, minden vagyonát eladogatta, elkótyavetyélte az anyai örökségét, hogy készpénzhez jusson. Még az inggombjait is eladta, mert azok gyémántból voltak.
És mindenütt, ahol lóversenyre lehet fogadni, Londontól, Hamburgtól, Berlintől, Bécstől kezdve egészen a budapesti bukmékerekig (akiknek vezetőjük akkoriban Horner és Lackenbacher urak voltak), mindenütt, ahol pénzt vesznek el a versenylovak esetleges győzelmére, megfogadta Eltoli elsőségét a pesti Szent István-díjban. Már a nadrágja sem volt az övé, a hitelét pedig annyira kimerítette, hogy az Arany Sasban azon gondolkozott a szállodás, hogy ne mondja-e fel a pénztelen vendég kvártélyát.
Így következett el ama bizonyos Szent István napja, amikor Szemere úr kivezette lovát a versenytérre, szabadjára engedte Cleminsont zárkájából, aki természetesen a legelső pálinkásboltnak akart rohanni, de Szemere úr vészt jóslóan rákiáltott:
- Cleminson, gondoljon Szilviára. Soha az életben nem láthatja őt, ha ma leissza magát!
A zsoké a pálinkásbolt előtt megtántorodott.
- Huncut gazember legyen a nevem...
És egyetlen kortyot sem ivott a lóverseny előtt. Kísértetsápadtan, minden tagjában remegve, de tiszta fejjel ugrott a nyeregbe, amikor a Szent István-díjhoz csengettek. Eltoli annál vidámabb volt a józan lovas alatt. Nagyot nyerített szinte kőbálvánnyá meredt gazdája felé, amikor a gyepre kiugrott. Az egész Szemere vagyon volt a négy patájára bízva. Színaranyból való patkó kerül a lábára, ha győz. Ha elmarad, akkor pisztolygolyó a homlokába. A pisztoly ott feszült gazdája zsebében; amely pisztollyal tán a gazda őt magát is kivégzi, ha csalódna lovában.
De Eltoli nem csalt. És nem csalt Cleminson sem.
Szinte kísérteties alakban, mint a szélvész felhői rohantak a cél felé, minden versenylovat és lovast megelőzve. A városban a tornyokban ötször kondultak meg az órák. Mégpedig aranyhangon.
Ezen a napon lett Szemere Miklós az ország egyik leggazdagabb embere.”
Szemere egyébként hamarosan újra politikai pályára lépett, a századfordulót követően többször is megválasztották parlamenti képviselőnek, számos röpirata igen nagy feltűnést keltett a hazai közvéleményben. 1919-ben hunyt el Bécsben.