Miközben Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyásával valóban történelmi lépéssorozatot indított el, érdemes egy hetven évvel ezelőtti eseményt felidézni. Jóllehet az európai egyesülés eszménye különféle körvonalakkal már másfél évtizede fel-felmerült, a majdani Európai Unió létrehozására az első realitással is kecsegtető felhívást éppen egy brit, Winston Churchill tette meg.

Aristide Briand hatszoros francia miniszterelnök 1930-ban ugyan tervként tette le az asztalra egy európai szövetségi unió megteremtésének ötletét, az ideát Coudenhove-Kalergi gróf tovább csiszolva nagy lelkesedéssel terjesztette, de az eszme valóságalapját csakis a nyugati szövetségi rendszer formálódása adta meg. („Úgy gondolom, hogy azokat a népeket, melyek földrajzilag oly közel fekszenek egymáshoz, mint az európaiak, egyfajta föderatív köteléknek kellene egymáshoz fűznie – vallotta Briand 1929-ben. – Ezeknek a népeknek mindenkor jogában állna, hogy egymással kapcsolatba lépjenek, hogy megvitassák érdekeiket, hogy közös döntéseket hozzanak, és hogy egymás között kiépítsék a szolidaritás kapcsolatát, mely lehetővé tenné számukra, hogy a megfelelő pillanatban megbirkózzanak az esetleg felmerülő nehéz körülményekkel…”)

Winston Churchill 1946-ban – hiába volt sikeres háborús miniszterelnök, 1945-ben elbukta a parlamenti választást – az ellenzéki Konzervatív Párt vezéreként a legaktívabb nyugati külpolitikussá lett. Ha nem is élvezte, hogy el kellett hagynia a hatalom csúcsát, feltehetően markánsabban és fantáziadúsabban fogalmazott, mint tette volna miniszterelnökként. Amikor 1946. március 5-én az Egyesült Államokban megtartotta híres-hírhedt fultoni beszédét, amelytől a hidegháború kezdetét datálják – ma az elolvasása is időt kíván, megtartani és végighallgatni pedig egyenesen emberfeletti teljesítmény lehetett –, szinte kérkedett a „kívülálló” pozíciójával.

Szövetség a szovjetek ellen

„Semmiféle hivatalos küldetésem sincs, és csak a magam nevében beszélek – mondta a bevezető mondatok után. – Ezért megengedhetem egy élet tapasztalataival, hogy képzeletemet szabadjára engedjem.” Churchill persze nem volt kívülálló, mert mint minden valamirevaló ellenzéki politikus, ő is a visszatérésért dolgozott –1951-ben kiderült, nem is eredménytelenül. A Szovjetunióval való deklarált szakítás úgymond végletesen leegyszerűsítette Európát „a demokratikus” nyugati érdekszférára és a szovjet megszállás és befolyás alatt álló „Kelet”-re. A beszédet azóta is mérföldkőnek tekintik, noha az ok és okozat összefüggése ez esetben sem lényegtelen: Jalta óta minden nyugati politikus számára érzékelhető volt, hogy a Szovjetunió nem ad fel befolyási övezetet, a megszerzetteket pedig a további bővítésre használja fel. A Fehér Házban feltehetően már a fultoni beszéd idején olvasták George Kennan moszkvai követ később híressé, a hidegháborús irodalom alapművévé lett úgynevezett hosszú táviratát – a szovjet katonai politika briliáns elemzését.

A háborús években az aktív politikusok közül Churchillt foglalkoztatta a leginkább a Briand-terv megvalósítása. 1940-ben egy közös parlamenttel működő, felbonthatatlan francia–brit államszövetséget javasolt, majd 1942 és 1943 folyamán a Szovjetunióval való katonai szövetség formálódásának idején és éppen annak jövőbeli ellensúlyozására több alkalommal felvetette egy Európa Tanács irányításával működő európai szövetség gondolatát. A kontinentális szövetség tervének ápolásával és az ENSZ szerepének hangsúlyozásával párhuzamosan ugyanakkor – megint csak a szovjet világhatalmi ambíciók megfékezésére – minden európai politikusnál erőteljesebben szorgalmazta a brit–amerikai szövetség elsődleges fontosságát.

1946 júliusában a szövetségesek külügyminiszterei Párizsban ültek össze, s a találkozó igen emlékezetes kudarccal végződött: a háborús szövetségesek első alkalommal konfrontálódtak nyíltan, éles hangon egymást vádolták világhatalmi célokkal, s ekkor egyértelművé lett, hogy a négy szövetséges azonos útja idealista álom volt.

Európai Egyesült Államok

Churchill szeptember 19-én, a zürichi egyetemen tartott nagy beszédében az új állapotot „Európa tragédiájának” nevezte, amelyre véleménye szerint egyetlen helyes válasz lehetséges: egy Európai Egyesült Államok létrehozása, amelynek legerősebb pillére a francia–német örök megbékélés. Ebben az unióban „három- vagy négyszázmillió ember olyan jólétet, boldogságot és sikereket ismerhetne meg, amelyet nem korlátozna semmiféle határ… A dolgozó emberek százmilliói csak így szerezhetik vissza azokat az egyszerű örömöket és reményeket, amelyekért érdemes élni… Európa újjáéledése elképzelhetetlen egy szellemileg nagy Franciaország és egy szellemileg nagy Németország nélkül. Ha jól és helyesen építjük fel, az Európai Egyesült Államok struktúrája olyan lesz, hogy abban kevésbé fontossá válik egy-egy állam anyagi ereje. A kis nemzetek ugyanannyit számítanak majd, mint a nagyok, és azzal váltanak ki megbecsülést maguknak, hogy részesei a közös ügynek.”

A folytatás jól ismert: hat állam 1951-ben létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget, majd 1957-ben a Római Szerződéssel az Európai Gazdasági Közösséget – 1993-ban pedig a Maastrichti Szerződéssel az Európai Uniót.