Benyovszky Móric vitatott hovatartozású közép-európai kalandornak már a születési évszáma körül is ott lebeg a szándékos hamisítás gyanúja, mindenesetre ha ebben valamiért éppen hinni szeretnénk a magát Madagaszkár uralkodójaként hájpoló kamukirálynak, legyen – ez esetben az óriási ambíciókkal és fantáziával megáldott kisnemes idén 275 éve született. Erre hivatkozva idén kormányszintű Benyovszky-emlékév van, még egy új Benyovszky-musicalt is írattak Pozsgai Zsolttal. Ennél romantikus hősünknek azért merészebb kalandjai is voltak, még úgy is bőven, ha az egésznek egyébként a fele sem igaz.
Ilyen szép ünnepi pillanatban igazán randa, nihilista dolog a mítoszrombolás, főleg, hogy itt éppen az egyik legmenőbb legendánkról van szó, aki ráadásul messze nem csak a miénk. A hetvenes évekbeli, Vivát, Benyovszky! című csehszlovák–magyar sorozatban (Páger Antal, Bujtor István, Juhász Jácint, a címszerepben: Jozef Adamovič) van egy különösen szórakoztató rész, ahol Benyovszky a nemzetiségét firtató kérdésre („Ön lengyel?”) karakán és büszke választ ad:
Nem, kormányzó úr. Magyar vagyok!
Már ha magyar szinkronnal nézzük a filmet. Ugyanez szlovák változatban: „Nem, kormányzó úr. Szlovák vagyok!”
A „kié Benyovszky?” kérdés az egyik olyan értelmetlen dilemma, amelyet rendre felvetnek a felvidéki kisnemesnek született világpolgár-kalandor kapcsán, akit nemcsak Magyarországon, de Szlovákiában és Lengyelországban is a sajátjukként tartanak számon. A modern nemzeteszme előtt élt hősünkre nézve ez az egész felvetés ugyan teljesen történelmietlen, viszont annál szórakoztatóbb: miután a Benyovszky-kultusz ápolásában jeleskedő Benyovszky Társaság pár éve emlékoszlopot állíttatott Madagaszkáron, azt állítólag időnként szlovák hazafiak festik át fehér-kék-pirosra, hogy aztán lelkes magyarok újabb szimbolikus revíziót hajtsanak végre, úgy 7500 kilométerre Komáromtól. Jobb, mint a Grönland melletti sziklaszirtért folytatott nagy whiskyháború.
Egy dzsungelfaluban egyébként szobrot is emeltek neki a magyarok, akik azt mondják, hogy a „törzsfőnök az ágya alá rejtve vigyáz rá, de ha idegen vetődik arra, és kéri, hát egy fénykép erejéig a talapzatra visszaállítja”. És bár ez alapján talán túlzás lenne azt képzelni, hogy Benyovszky alakja valóban része a szélesebb madagaszkári köztudatnak, az tény, hogy Antananarivóban utca is viseli a nevét, igaz, W-vel. Bár ott lengyelként ismerik, ez nem akadálya annak, hogy mostanában Benyovszkyra hivatkozva fejlesszék (nyilván van hová) a madagaszkári–magyar kapcsolatokat.
Az OSZK-ban most kiállításmegnyitóval egybekötött konferenciát rendeztek Benyovszkyról (lehetne majd egyszer Trebitsch Ignácról, a XX. század leglenyűgözőbb magyar kalandoráról is) és bár a szervezők azt hirdetik, hogy kedves alanyuk „kétségkívül magyar volt”, a magyar kultúrdiplomácia inkább azt igyekszik most hangsúlyozni, hogy – a mából nézve szintén problematikus nemzetiségű Zrínyihez hasonlóan – közös közép-európai figuráról van szó, íme, egy újabb retrospektíve teremtett „visegrádi hős”.
Benyovszkynak azonban messze nem a nemzetisége a legérdekesebb. Sokkal inkább az a legendahalom, amit saját maga is buzgón igyekezett építeni, hogy aztán nálunk Jókai emelje akkora várrá, amit a történészek azóta sem tudtak megrogyasztani. Most éppen a Parlamentben Szávay jobbikos képviselőtárs méltatta „Madagaszkár királyának” érdemeit, szépen fölmondva a leckét, amit még bizonyára a HÖK-önképzőben szedett fel.
„Ilyenkor azért fölmerül, hogy mennyire van értelme tudományt művelni, ha azt látjuk, hogy a Benyovszky-kultusz továbbra is teljesen különbözik a tudomány Benyovszky-képétől” – mondta a konferencián előadó Lugosi Győző, aki alapos forráselemzéssel már vagy harminc éve bizonyította, hogy egészen alapvető dolgok nem stimmelnek az életművel.
Már Benyovszky emlékiratainak első, 1790-es kiadása után is felmerült, hogy annak számos részlete, hm, fikció. A mű ettől függetlenül nagy európai siker lett, tucatnyi nyelvre fordították le, készült belőle ötfelvonásos opera franciául, nálunk elbeszélő költemény, hogy aztán egy évszázaddal később Jókai Mór fordítsa le magyarra a Benyovszky által nagy írói fantáziával és csekélyebb történelmi hűséggel megírt Mémoires et voyages-át, és betonozza be hősét egy olyan romantikus hősi pózba, ahonnan azóta sem lehet kirobbantani.
A hazafias büszkeség, mellyel Benyovszky honfitársai az ő koholt élményeire tekintenek, úgy látszik, egészen eltompította kritikai ítélő tehetségüket, és Magyarországon őt nemzeti hősnek magasztalták föl
– olvasható az 1900-as századforduló Benyovszky-vitájának cikkei között egy angol vélemény, és ez csak némileg tűnik túlzónak. A szakirodalom egy része mintha még ma is főként XIX. századi polémiák újrajátszásáról szólna: Benyovszky-védők állnak szemben olyanokkal, akiket ők „igaztalan imázsrombolónak” mondanak – ez a romantikus kontra realista front pedig ránézésre elég messze van egy értelmes szakmai diskurzustól.
Pedig lehet miről beszélni. Bár ezt mintha a kultusz ápolói néha igyekeznének elkenni, valójában már rég nincs arról vita, hogy Benyovszky alapvető pontokon hazudott életéről és kalandjairól. Messze nem a teljesség igényével, a Madagaszkár szempontjából előtörténetnek minősülő eseményekből:
Ferdítésből kalandjainak fő terepén, Madagaszkáron sem lesz kevesebb. Madagaszkárt először az ázsiai száműzetésből Európába visszahajózva érintette néhány napra. Az akkori világ fővárosába, Párizsba érkezve aztán amolyan világlátott udvari érdekesség lett a báróból, aki remek kapcsolatépítő képességeit kihasználva néhány hónap alatt elérte, hogy XV. Lajostól kvázi állami megbízást kapjon a madagaszkári lehetőségek felderítésére. A megbízatás tulajdonképpen gyarmatosító akcióra szólt; hogy Benyovszkyt mégsem gyarmatosítóként ismerik manapság, az a romantikus átszínezésen és a kalandor későbbi ferdítésein kívül annak köszönhető, hogy ez a kolonizáló akció lényegében már azelőtt kudarcot vallott, hogy igazán megkezdődhetett volna.
Ez az egyik olyan alapkérdés, amiben a kultusz hívei nagyon mást szeretnének hinni, mint ami a történelmi forrásokból kiderül. Benyovszkyt sokan szeretik a modern szabadságeszmények hívének, a gyarmati iga helyett a bennszülött önrendelkezés előmozdítójának lefesteni, akit, miután kibékítette az addig egymással harcoló törzseket, azok királyukká fogadták. Ebből legfeljebb csak annyi igaz, hogy a francia király megbízottját néhány törzs másokkal szemben igyekezett saját céljaira felhasználni, benne a potenciális védelmezőjét keresni más helyi erőkkel szemben. A bonyolult helyi politikai viszonyokon túl a többit inkább csak a kalandor képzelte hozzá.
Ez már Benyovszky saját szövegeinek összevetéséből is látszik: a francia királynak küldött első jelentése még egészen más történetet mutat be, mint amit 15 évvel később, a sokkal inkább kiszínezett emlékirataiban vetett papírra. Bár utóbbiban az akkor az amerikai szabadságeszmények által már valóban megérintett kalandor autonóm hatalomnak mutatja magát, a korábbi szövegek alapján egyértelmű, hogy egyszerűen gyarmatosító vállalkozó volt, akinek ekkor még a rabszolgaság sem szúrta annyira a szemét. Sőt. Vállalkozásának az lett volna a gazdasági értelme, hogy az indiai-óceáni rabszolga-kereskedelemből virágoztassa fel a tervezett „grande colonie”-t.
Benyovszky inkább volt a bennszülötteket lelkesen ócsárló, a rabszolga-kereskedelemre is nyitott politikai vállalkozó, mint választott népének nemes lelkű felszabadítója. Története szerint azután választotta őt királyává, „ampansacabévá” az egyik madagaszkári nép, hogy felismerték benne ősük reinkarnációját. Ez is teljes kamu; mint Lugosi Győző írja, az állítólagos királycsináló nép még csak nem is ott élt, ahol Benyovszky telepe működött:
a „sztorit” Benyovszky egy francia kereskedő másfél évszázaddal korábban publikált könyvéből „merítette”.
Így hát nagyfőnökké avatásának és „eskütételének” sincs semmi alapja. Pedig Benyovszky még egy „alkotmány" elfogadásáról is írt, ami remek, csak a valósághoz nincs köze. Az általa leírt csatákban részt vevők számát is módszeresen felnagyította, ahogy „civilizációs” tettei, csatorna- és útépítései nagyságát is. Emberei sem nagyon lettek volna komolyabb vállalkozásokra: a vele érkező 350 európaiból három év alatt 273-an haltak meg a klíma és a trópusi betegségek miatt, miközben Benyovszky korbáccsal, kiköttetéssel, kivégzéssel próbálta fenntartani az engedelmességet. Nem lehetett könnyű dolga: önkéntesei korabeli beszámolók szerint leginkább „párizsi kölykök, vagányok és naplopók” voltak.
Miután francia gyarmatosító projektje elbukott, gyakorlatilag az összes európai uralkodónál házalt, hogy megfelelő támogatás esetén majd nekik kolonizálja Madagaszkárt – de azért azt csak negyedkomolyan lehet mondani, hogy nekünk, mármint egykori Habsburg-alattvalóknak szerezhette volna meg a hatalmas szigetet. Igazából nem tudjuk, mi mozgatta, miért akart olyannyira visszatérni Madagaszkárra az első kudarc után. Végül Amerikában bérelt hajóval 1785-ben sikerült újra partra szállnia a szigetén. Egy évvel később francia katonák ölték meg, magánkalandorkodása ekkor már egyértelműen francia érdekekbe ütközött. Manapság időnként komoly csataként írnak a saját magáról elnevezett tábora felszámolásáról. Valójában ő volt az egyetlen áldozat – halála ugyanúgy legendásított, ahogy az élete is, kétszáz-akárhány év után is.
Az egész Benyovszky-történet persze mindezzel együtt fantasztikus, csak érdemes tudni, hogy a szövegeit olyan régi utazási irodalomként érdemes kezelni, amelyben a valóság és a fikció máshogy keveredik, mint ahogy az ma elfogadottnak számít. És hogy milyen ember lehetett Benyovszky Móric? Lugosi Győző szerint kivételes vállalkozó kedv, páratlan képzelőerő, magabiztosság, nagyvonalúság, másfelől a gátlástalanságba átcsapó rámenősség, az önkényességre való hajlam, a mythomániába hajló fantáziáló készség” jellemezte. Mint a konferencián mondta: egy átmeneti, „már nem és még nem” kor embere; egy igazi self-made man nemesi figura, a kalandorok aranykorának számító XVIII. században.
Ne maradjon le semmiről!