Senkinek nem mondunk újdonságot azzal, hogy Budapest mai képének meghatározó elemei a századforduló körüli évtizedekben, főként persze a kiegyezéstől és a főváros egyesülésétől az első világháborúig tartó időszakban épültek. Az ekkoriban tevékenykedő polgármestereknek és a főpolgármestereknek tehát bőven adódott lehetőségük rajta hagyni kezük nyomát a város arculatán.
Így volt ezzel Bárczy István is, aki 1906-tól volt Budapest polgármestere, 1918-tól egy rövid ideig pedig főpolgármestere (ekkoriban a gyakorlati kérdésekben a polgármester irányította a várost, a főpolgármester pedig a kormány képviselőjeként és számos köztestület vezetőjeként gyakorolt befolyást az ügyekre). A 150 évvel ezelőtt, 1866. október 3-án, Sacher néven született Bárczy szinte egész karrierjét a város szolgálatában töltötte, jogi diplomájának megszerzése után 1889-től a fővárosnak dolgozott, majd egy tanári kitérő után 1901-től a közoktatási ügyosztály vezetője volt.
Polgármestersége idején sok más középület mellett megnyílt a Szépművészeti Múzeum, átadták a Zeneakadémia új épületét, újjáépítették az Állatkertet, Bárczy elsősorban mégsem ezekkel a tárgyi emlékekkel járult hozzá a város fejlődéséhez. Felismerte ugyanis, hogy egy igazi pezsgő nagyváros létrehozásához nem elegendő néhány látványos középület, hanem lakóinak életkörülményeit, lehetőségeit is javítani kell. Márpedig ezen a téren minden fejlődése ellenére – vagy részben éppen amiatt – jócskán akadt teendő. A fővárosba munkáért és egy jobb élet reményében özönlő emberek ugyanis szinte elviselhetetlen nyomást helyeztek az infrastruktúrára vagy éppen az oktatási rendszerre.
Már polgármestersége előtt kulcsszerepet játszott abban a programban, amelynek keretében megkétszereződött a fővárosi oktatási intézmények száma és színvonaluk is javult. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 20. század első felében tevékenykedő, a híres budapesti gimnáziumokból a világba kirajzó, „marslakóknak” is nevezett magyar tudósgeneráció közvetve Bárczy programjának is köszönhette eredményeit.
De nemcsak a tehetséges kevesekkel foglalkozott, polgármestersége idején kiterjedt „kislakás-építési” programot indított az elviselhetetlen lakáshiány enyhítésére, illetve városi kezelésbe vett számos intézményt, köztük a gázszolgáltatókat, az elektromos műveket, a fürdőket, a villamosvasutakat vagy a hirdetővállalatot is, ezzel a város bevételeinek növelése mellett arra is lehetősége nyílt, hogy a városi léthez elengedhetetlen szolgáltatások árát a nagyobb tömegek számára is elérhető szinten tartsa.
Mindehhez persze le kellett győznie ellenzékét, a nehézkes bürokráciát, illetve a pénzügyi gondokat, utóbbi megoldására nagy kölcsönöket vett fel a város, de a beruházások nagyrészt megtérültek. Bárczy politikai sikerét pedig jól jelzi, hogy egészen a háború végéig meg tudta őrizni tisztségét, sőt az őszirózsás forradalom előtti napokban lehetséges miniszterelnöki kinevezése is felvetődött. A béke éveiben a Friedrich- és a Huszár-kormány igazságügy-minisztereként tevékenykedett, majd 1931-ig ellenzéki képviselőként szerzett több választáson is parlamenti mandátumot. Bárczy István 1943-ban halt meg, ma utca és tér is viseli nevét a fővárosban.