A magyar köztudat hajlamos hazánkra a keresztény Európa utolsó védőbástyájaként emlékezni az oszmán hódítással szemben, ám nem szabad elfelejteni, hogy a 16. században egy másik fontos fronton, a Földközi-tengeren is élet-halál harcot vívtak a keresztény erők. E hadszíntér döntő csatáját 445 éve vívták a görög partoknál fekvő Lepantói-öbölben.
Miközben a 15. század második fele és a 16. század a földrajzi felfedezésekkel a nyugat-európai tengeri hatalom kiépülésének kora, ebből nem sok látszott a Földközi-tengeren. Az Oszmán Birodalom flottája a lepantói ütközetet megelőző időkben évtizedek óta nem talált legyőzőre, és a Mediterráneum keleti része lassan, de biztosan török kézre került. A térség hagyományosan erős hatalmai, Velence és Genova erőfeszítései kevésnek bizonyultak a folyamat megállítására, Spanyolország pedig sokáig csak azzal foglalkozott, hogy biztonságban tudja jövedelmező tengerentúli összeköttetéseit.
A helyzet Ciprus 1570–1571-es török elfoglalása után változott meg, amikor a közvetlenül egyelőre nem érintett államok is rádöbbentek, hogy megálljt kell parancsolni az oszmán hódításnak. Velence vezetői rávették V. Pius pápát egy Szent Liga felállítására, amelyhez azután Velencén kívül többek közt Genova, a Savoyai Hercegség, a Máltai Lovagrend és Spanyolország is csatlakozott.
A Liga megalakulása után nem sokkal össze is állt egy jelentős erőt képviselő flotta, a legtöbb gályát – 200-ból 115-öt – a velenceiek állították csatasorba, 80-at a spanyolok, és a hajóhad főparancsnokát is ők adták, Don Juan de Austria, II. Fülöp törvénytelen származású féltestvérének személyében.
A flotta célja Ciprus felszabadítása lett volna, azonban a sziget felé hajózva beleütköztek az oszmán főerőkbe, amelyek élén Müezzinzade Ali pasa állt. A törökök még a soha nem látott keresztény flottával szemben is túlerőben voltak, nagyjából 250 gályát vonultattak fel, ám Don Juan de Austria saját főtisztjeinek egy részének tanácsát is felülbírálva az ütközet vállalása mellett döntött. A történetírók közül sokan persze isteni beavatkozást láttak a hátrányos helyzetből kivívott győzelem mögött, a valóságban a főparancsnok okos taktikája és néhány szerencsés fordulat bizonyult döntőnek.
A velencei hajók között volt néhány új típusú, galleásznak nevezett egység, ezeket masszív kereskedelmi hajókból alakították át hadi célra, teherbírásuk pedig lehetővé tette, hogy – a hagyományos gályákkal ellentétben – oldalfedélzeteikre is komoly tűzerőt képviselő ágyúkat helyezzenek el. Ezeket a lassú hajókat Don Juan a hirtelen kedvezőre forduló szelet kihasználva elől középen helyezte el, a törökök pedig azt hitték, ellátmányt szállító teherhajókkal van dolguk, így támadásba lendültek. A hat galleász sortüzei a csata első perceiben több mint 70 török hajót küldtek a tenger fenekére.
A csata ezután nagyjából egyenlő erők küzdelmeként zajlott, egészen a második döntő pillanatig: Don Juan egy váratlan manőverrel zászlóshajójával, a La Reallal egyenesen Ali vezérhajója, a Szultána felé indult, a spanyol hajók legénysége sikeresen meg is csáklyázta, majd véres, többször megforduló szerencséjű küzdelemben el is foglalta a gályát – Ali elesett a küzdelemben. A főparancsnok halála után a törökök hadrendje felbomlott, az ellenséget egyesével levadászó keresztény hajók pedig szinte a teljes ellenséges flottát megsemmisítették.
„Tudnod kell a különbséget a ti veszteségeitek és a mi veszteségeink között. Azzal, hogy meghódítottuk Ciprust, levágtuk az egyik karotokat; azzal, hogy elpusztítottátok a flottánkat, lenyírtátok a szakállunkat. Egy levágott kar soha nem nő ki újra, de a megnyírt szakáll annál inkább” – mondta később Szokoli Mehmed nagyvezír a velencei követnek, de nem volt igaza: a hajókat ugyan néhány éven belül pótolta az Oszmán Birodalom, de a tapasztalt tengerészeket nem lehetett megfelelően helyettesíteni. Ugyan teljesen nem sikerült Lepantónál megállítani az oszmán tengeri térhódítást, Itáliára és Délnyugat-Európára már reális veszélyt nem jelentettek a török hajók.