1956-ban, két nappal a magyar forradalom kitörése előtt egy afrikai dzsungelben a brit csapatok elfogták a gyarmati uralom elleni legnagyobb felkelés, a rettegett Mau Mau vezetőjét. Dedan Kimathit nem sokkal később kivégezték, a kenyai szabadságharcot leverték, a gyarmati sor ellen lázadókat pedig terroristának nyilvánították. Hatvan évvel az események után mindennek a megítélése nagyot fordul: vallomások és korábban titkos iratok igazolják, hogy a britek szisztematikusan kínoztak, öltek és zártak koncentrációs táborokba egy egész népet. Ez a Brit birodalom idáig ismeretlen gulágja, mely után az egész gyarmati történet újraírandó.
Az ötvenes évek Mau Mau felkelése az európai köztudatban még a közelmúltban is úgy élt, mint a féktelen, vadállati ösztönök által hajtott teljes barbarizmus megnyilvánulása, ahol a bűnszervezetbe tömörülő lázadók mágiával, megfélemlítéssel, ördögi babonákkal és eszement gyilkosságokkal támadtak a fehérek ellen, nem kímélve saját népük békésebb tagjait sem.
A kenyai kikujukból verbuválódott felkelők valóban durva dolgokat követtek el, de ahhoz, hogy a mozgalmukat egyszerűen terroristának minősítsék, kellett a brit gyarmati propaganda is, mely szó szerint démonizálta a mindenekelőtt a fehér telepesek által elvett földbirtokok ellen harcolókat.
A dzsungelháború napra pontosan négy éve tartott, amikor a lázadók vezetőjét 1956. október 21-én sikerült elfogniuk a brit katonáknak. De a harc ekkor már rég nem csak 20 ezernyi fegyveres ellen zajlott. A britek, akik a vadak elleni civilizációs küzdelemként propagálták gyarmati háborújukat, gyakorlatilag minden kikujuban ellenséget láttak. Kenya legnagyobb népcsoportja ellen szisztematikusan léptek fel, nem kímélve a civileket, nőket, öregeket, gyerekeket sem.
Egymillió kikujut költöztettek el erővel a lakóhelyükről, szögesdrótokkal körbevett, fegyverrel őrzött telepekre zárták őket, ahol kényszermunkát végeztettek velük. A parasztokat a végét járó brit gyarmatbirodalom képviselői elűzték, átnevelő és büntető táborokat hoztak létre, és egy Pipeline-nak nevezett koncentrációstábor-rendszert működtettek, ahol foglyok ezreit kínozták meg, nem riadva vissza sokszor a gyilkosságoktól sem.
Bár erről már akkoriban is jutottak el hírek Londonba, politikai botrány is lett emiatt a Gyarmatügyi Minisztérium körül, a brutalitások mértéke csak most, több mint fél évszázaddal a történtek után kezd kiderülni. Sokatmondó, hogy ehhez nem volt elég több százezernyi fekete-afrikai túlélő személyes tapasztalata, kellett hozzá egy, az angolszász tudományos életbe jól beágyazott kutató is, aki elkötelezte magát a történelmi igazságtétel mellett. A Harvardon dolgozó Caroline Elkins fiatal történészként több mint 300 túlélővel készített interjút a szenvedéseikről, megszólaltatott kenyai fehér telepeseket, a brit államigazgatás egykori hivatalnokait, misszionáriusokat – és az elég eufemisztikus megfogalmazás, hogy kegyetlen dolgokat hallott.
A gyanúsítottakat Abu Ghraibra emlékeztető, és annál is jóval durvább kínzásokkal próbálták beismerésre kényszeríteni. Leginkább azt akarták hallani tőlük, hogy hűséget esküdtek a Mau Maunak. Hogy a fogvatartottakat teljesen megfélemlítsék, néhány foglyot felakasztottak és megöltek, mások arcába folyamatosan vizet locsoltak, hogy ne kapjanak levegőt, fejjel lefelé lógatták őket, szappanhabot, burnótot, sót, DDT-t és földet szórtak a szemükbe. A brit katonák felforrósított üveggel erőszakolták meg a nőket, a férfiaknak fémfogókkal tépték a heréjét és a fülcimpáját.
Ezt oly módon teszik, hogy mindenki bevall mindent, függetlenül attól, hogy az igaz-e vagy sem, csak hogy engedelmeskedjenek a kihallgatónak.
A britek kihallgatási technikáiról szóló korabeli beszámolók akár a Lubjanka egyik pincéjében is születhettek volna mondjuk Sztálin alatt. Caroline Elkins, a Harvard történésznője előbb egy 2009-ben indított perben lépett fel szakértői tanúként – tanúvallomásának részletei a Mau Mauról szóló tanulmányokkal együtt most magyarul is olvashatók az Eszmélet folyóirat legújabb számában. Négy évnyi pereskedés után az angol bíróság az ő vallomása alapján is a négy idős kenyai túlélőnek adott igazat, a kasztrálás és kínzások miatt megállapították a brit állam felelősségét.
Időközben az is kiderült, hogy a kenyai függetlenedés napjaiban a brit hatóságok tömegével semmisítettek meg és vittek el az országból az állami rémtettekkel kapcsolatos hivatalos iratokat. Ezeket a brit állam által megbízott ügyvédek még most is szerették volna titokban tartani, de a perrel járó nyilvánosságban a teljes elhallgatás már nem működött. Az akták egy részének a közelmúltban feloldották a titkosítását, és az iratok igazolják, amiről addig döntően csak szóbeli beszámolók szóltak: a kínzások, a kényszermunka, a halálesetek rendszerszintűek voltak.
Most egy újabb és jóval nagyobb szabású per van folyamatban, ez idén május óta már negyvenezer ember képviseletében zajlik. Míg korábban Elkinst a tudományos életben is sokat támadták amiatt, hogy régi történésekről von le nagyon súlyos következtetéseket kétségesnek mondott beszámolók alapján, a közhangulat jelentőset fordult. Most már a brit gyarmati uralom lényegéről szól a vita, arról, hogy a civilizációs máz mögött a britek, ha kellett, Malájföldtől Zimbabwéig rutinszerűen nyúltak a legdurvább erőszakhoz. Mint a történésznő könyvének címe is utal rá: nem csak a Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának is megvolt a maga gulágja.