A gardedám intézménye a középkorból ered, amikor az otthonukat elhagyó nemes hölgyeket mindig elkísérte legalább egy férfirokon vagy szolga, hogy megvédje őket az atrocitásoktól. A viktoriánus korban már kevesebb fizikai veszély fenyegette az utcára kilépő hölgyeket, azonban a „jó családoknál” ekkoriban is szokás volt a fiatal lányok mellé kísérőt adni, a gardedámok azonban ekkoriban inkább már idősebb női rokonok voltak, akik nem annyira a lányok fizikai, hanem erkölcsi „biztonságára” ügyeltek.
Gardedámok voltak jelen, ha ifjú hölgyek bármiféle társasági eseményen jelentek meg vagy idegenekkel találkozhattak, például hangversenyre (egy „rendes” lány ekkoriban közelébe nem mehetett egy színháznak), táncmulatságra mentek vagy vacsorameghívásnak tettek eleget. Mindez része volt annak a rituálénak, amely az ifjú hölgy eladósorba kerülését jelezte. A cél az volt, hogy megőrizzék a lányok a korban mindennél fontosabbnak számító „jóhírét”, hiszen egy némi alappal bíró pletyka súlyosan visszavethette a megfelelő „parti” esélyét.
Ugyan a szülők bátorították az „egymáshoz illő” fiatalok találkozását, ilyen körülmények között szinte lehetetlen volt intimebb közelségbe kerülni vagy egyáltalán rendesen megismerni a másikat. Miután az udvarló fiatalember annak rendje és módja szerint kikérte az apa engedélyét, a szabályokon valamelyest enyhítettek, a férfi például vasárnaponként hazakísérhette szíve hölgyét a templomból, és kis szerencsével néhány percre kettesben is maradhattak. Innentől a férfi felelőssége volt, hogy becsületét kockára téve megóvja a rosszindulatú pletykáktól jövendőbelijét.
Természetesen valódi megismerkedés hiányában számos házasság sült el igen rosszul, de a válás gyakorlatilag elképzelhetetlennek számított, ezért a házastársak túlnyomó többsége kitartott egymás mellett, még azután is, hogy szembesültek a másik fél valódi jellemével.