A négyévenként esedékes novemberi amerikai politikai versenyfutásból 1976. november 2-án egy röviddel azelőtt még Amerikában is alig ismert induló került ki győztesen. Jimmy Carter – anyakönyvezett nevén James Earl Carter – a Demokrata Párt színeiben úgy lett elnök, hogy a választási térkép igencsak érdekes képet mutatott: a Mississippitől nyugatra Texas kivételével valamennyi állam a republikánus jelöltet választotta.
Carter ellenfele, Gerald R. Ford, a hivatalban levő elnök győzelmi esélyét számos körülmény árnyékolta be, mindenekelőtt az, hogy a Republikánus Pártot botrányok sorozata rázta meg. Maga Ford is ezek következményeképpen és rendkívül furcsa módon került a Fehér Házba – ő az Egyesült Államok első olyan elnöke, akit még alelnöknek sem választottak meg. Történt ugyanis, hogy Richard Nixon elnök alelnökéről, Spiro T. Agnew-ről kiderült, hogy még marylandi kormányzóként adót csalt és kenőpénzt fogadott el egy, ezért lemondásra kényszerült. Nixon Fordot vette maga mellé, de a Watergate-botrány miatt neki is távoznia kellett – így tehetett elnöki esküt Gerald Ford.
A Carter-családban a vállalkozás és a politika egyszerre volt jelen. Már az apa is úgy érezte, sikeres farmerként a helyi politikában is hallatni akarja hangját: képviselő volt a georgiai törvényhozásban. Jimmy Carter elvégezte a rangos annapolisi haditengerészeti akadémiát, és a flottánál beosztották az atom-tengeralattjáró programhoz, ahol atommérnöki diplomát is szerzett. Apja halála után elhagyta a haditengerészetet, és átvette a családi ültetvények irányítását. A vidéki amerikaiak eszményképét testesítette meg: a sikeres üzleti tevékenység mellett segédlelkészkedett a baptista gyülekezetben, s az önkéntes közösségi szereplésből lépett rá a hivatásos politikusi pályára.
Annak ellenére, hogy az amerikai társadalomban korábban soha nem volt olyan erős az erkölcsileg elítélt és korruptnak tartott washingtoni politikából való kiábrándultság, a mélyen vallásos, puritán életvitelű, a vidék romlatlanságát megtestesítő Carter – a Demokrata Párt pontosan ezekért a tulajdonságaiért indította – a várakozásokkal szemben csak egészen minimális többséggel került a Fehér Házba.
Carter elnökként is megőrizte egyéniségét, és okkal maradt úgy meg az amerikaiak emlékezetében, mint a kívülálló, akit sem a gazdasági érdekcsoportok, sem a capitoliumi lobbyk nem tudtak behálózni. Távol tartotta magát saját pártjának erőcsoportjaitól is, s emiatt még csak kísérletet sem tett a párton belüli béke védelméért.
Bár igen hangsúlyozottan a „kisemberek” elnökének vallotta és mutattatta be magát – részéről ez korántsem szerepjátszás volt –, intézkedéseivel sok esetben éppen a szegényebb rétegeket sújtotta: számos munkahely-teremtő szövetségi programot nyirbált meg.
A világpolitikai alakulása is felemás hatással befolyásolta otthoni népszerűségét. A sah uralmát megdöntő 1978-as iráni forradalom a korábbiak magas olajárakhoz képest az egekig nyomta fel az energiahordozók árát. (Az amúgy is puritán Carter ennek kapcsán takarékosságra szólította fel az amerikaiakat; fűtsenek kevesebbet, mondta; bejárták a sajtót a képek, amelyeken begombolt vastag kardigánban ült az Ovális Irodában.) E körülménynek is nagy része volt abban, hogy a technológiai modernizációt jóval korábban megkezdő Japán és Németország mögött lemaradva az energiaválság újabb fordulója egész iparágakat ítélt halálra vagy sodort katasztrofális állapotba – elsősorban a nyersanyag-zabáló gépkocsi ipart. Rendkívül rossz fényt vetett elnökségének gazdaságpolitikájára, hogy elszabadult az infláció – 1972-ben elérte a 12 százalékot –, megállt a növekedés, azaz előállt a rettegett stagfláció állapota, és rekord méretűre nőtt a munkanélküliség.
Tartotta magát az elnöki beiktatatási beszédben tett elkötelezettségéhez, hogy külpolitikájának egyik vezérelve az emberi jogok képviselete lesz, ez a tevékenysége nagyjából meg is maradt az emberek emlékezetében. Ő volt az, aki 1977-ben Torrijos panamai elnökkel arra a megállapodásra jutott, hogy 2000-ig az Egyesült Államok a csatornát nemzeti tulajdonba adja át – ez esetben az sem volt akadály, hogy a diktátor egy junta élén kormányozta az országot. Legemlékezetesebb külpolitikai sikerét az 1978-as Camp David-i egyezmény tető alá hozásával érte el. Anvar Szadat egyiptomi és Menáhém Begín izraeli vezető az elnöki rezidencián 12 napos, Jimmy Carter által „moderált” tárgyalássorozaton jutott el ahhoz a megállapodáshoz, amely véget vetett a két állam közötti fegyveres ellenségeskedésnek – ezért mindkét államférfit Nobel-békedíjjal tüntették ki.
Új színt hozott az Egyesült Államok Kelet-Európa politikájába is – ennek keretében járult hozzá, hogy a Szent Korona visszakerült hazánkba. (1996-ban ezért a Horn-kormánytól magas állami kitüntetést kapott.) Meg tudott állapodni Brezsnyevvel a hadászati fegyverrendszerek korlátozását érintő egyezményben; ez volt az úgynevezett SALT-II, amit az afganisztáni szovjet invázió miatt a Kongresszus nem iktatott be. Nyitott Kína felé is, hivatalossá téve a diplomáciai kapcsolatot.
Másfelől 1980 januárjában névadója lett az amerikai külpolitika egyik sarkkövének, a Carter-doktrínának, amely deklarálja, hogy a Perzsa-öböl „birtoklására tett külső kísérletet” Amerika akár fegyverrel is megakadályozza.
A súlyos gazdasági nehézségek okozta rossz elnöki mérleget tovább rontotta az iráni túszdráma. 1979. november 4-én az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén túszul ejtettek 66 amerikait és rengeteg követségi dokumentumot raboltak el. Carter mentőakciója kudarcba fulladt, a harci helikopterek a sivatagban csütörtököt mondtak így nem csoda, hogy 1980-ban már Ronald Reagan diadalmaskodott az elnöválasztáson.
Az idén már 92 éves Jimmy Carter az elveszített választás után is folytatta humanitárius tevékenységét. Az általa alapított Carter Center nemzetközi konfliktusokban igyekszik mediátorként beavatkozni, emellett aktív szerepet játszik átfogó egészségügyi programokban; feleségével arcai lettek a Habitat for Humanity lakásépítési projektjeinek. 2002-ben Carter vehette át a Nobel-békedíjat.
(Borítókép: Jimmy Carter és felesége New Yorkban, az elnökválasztási kampányban, 1976-ban. Fotó: Owen Franken/Corbis via Getty Images)