A Kádár-korban alig volt sorozatgyilkosság, de a martfűi cipőgyár munkásasszonyai ellen egy egész évtizeden át tartó brutális támadások fél évszázad elteltével is megrázzák az alföldi kisvárost. Sopsits Árpád új filmje a „szisztémát” is megmutatja a kéjgyilkosságok mögött – de vajon ideológiai hazugságok miatt elégedtek meg egy ártatlan bűnbak lecsukásával, miközben a látszólag rendezett körülmények között élő igazi gyilkos szabadon vadászhatott kalapácsával a magányos asszonyokra?
„Kirják János tiszaföldvári lakos, a Martfűi Cipőgyár dolgozója július 22-én Tiszaföldváron megölte Szegedi Margit cipőgyári dolgozót, aki nem akart feleségül menni hozzá. Az ügyészség előre megfontolt szándékkal elkövetett szándékos emberöléssel vádolja Szegedi Margit gyilkosát.” A Népszava 1957. szeptember 2.-i számában megjelent mínuszos hír („Gyilkolt a kikosarazott kérő”) után nem sokkal a Szolnok Megyei bíróság halálra ítélte a feltételezett elkövetőt. A vád látszólag szilárd talajon állt. Kirják, aki a cipőgyárban a megölt lány munkatársa és udvarlója volt, a nyomozás során többször belebonyolódott vallomásába. Első állítását, miszerint a gyilkosság időpontjában édesanyjánál volt látogatóban, anyja megcáfolta, majd a kihallgatás alatt a gyanúsított megtört, és bevallotta, hogy ő a gyilkos.
„Aljas tettét július 22-én hajtotta végre. Este 10 óra előtt elment a gyár környékére, ott megvárta a mit sem sejtő lányt és hazakísérés ürügye alatt egy aránylag járatlan úton indult haza vele. Útközben megkérdezte Szegedi Margittól, hogy akar-e a felesége lenni. A leány természetesen azt felelte, hogy nem, mert ő máshoz akar feleségül menni.”
Kirják ekkor előkapta az előre elkészített baltát, s azzal életveszélyesen fejbe sújtotta Szegedi Margitot. Ezután a lányt bevonszolta az út melletti kukoricásba és állatias módon megbecstelenítette a vérében hörgő leányt
– állt az ügyészég közleményében, mint az a Délmagyar néhány évvel ezelőtti remek cikkében olvasható.
Bár Kirják többször megváltoztatta a vallomását, és a gyilkosság idején arra haladó, egy szaladó alakot látó mozdonyvezető sem ismerte őt fel a szembesítésen, a szerelmi csalódás, mint feltételezett indíték, és mindenekelőtt a beismerése elegendő volt az elsőfokú bíróság számára. Bár a Legfelsőbb Bíróság eljárási hibák és a gyenge bizonyítékok miatt újratárgyalást írt elő, Szolnokon másodszor is kimondták a halálos ítéletet. Ezután az LB is elfogadta, hogy Kirják a tettes. Életfogytosként a szegedi Csillagba került, és bár magát ekkor már ártatlannak vallva többször adott be perújítási kérelmet, ezeket elutasították.
Ez a Sopsits Árpád sokat dicsért filmjében, a Martfűi rémben feldolgozott alaptörténet, illetve annak egyik fele. Ami ezt is egészen más megvilágításba helyezi, az a másik: Kirják valójában nem ölt meg senkit, nem ő volt a tettes, vallomását kicsikarták belőle, miközben az igazi gyilkos nem csak szabadlábon maradhatott, hanem az elkövetkező években bizonyítottan további három nőt ölt meg Martfű közelében. Két másik megtámadott áldozata túlélte a támadást.
A martfűi „kéjgyilkosságok” a Kádár-rendszer szinte egyetlen sorozatgyilkosságaként híresültek el, Kirják elítélése pedig kétségtelen justizmord volt. A 11 börtönévért Kirják nem kapott semmilyen kárpótlást, szabadulása után visszament dolgozni a cipőgyárba. Családot soha nem alapított.
A téves ítéletet utólag hajlamosak vagyunk tisztán politikai alapúnak látni: a hatóságoknak minél gyorsabban szükségük volt egy tettesre, és az alapos bizonyítással nem törődve ehhez meg is találták a felmutatható bűnbakot. Az egyértelmű politikai vonalba illeszkedik az a Délmagyarban is idézett cikk, ami alig három nappal az 1957-es gyilkosság után jelent meg a korabeli megyei lapban:
Reméljük, hogy az emberi bestia – az elvetemült gyilkos – méltóan meglakol tettéért, s hatóságainknak sikerül összeszedni a társadalom söpredékét, akiket javarészt az ellenforradalmárok szabadítottak rá októberben újból a lakosságra.
A rendőrök sokáig nem vették észre a környéken történt többi gyilkossággal való összefüggést. Pedig több gyanús eset is felkelthette volna a figyelmüket. Mint évekkel később megállapították, 1955 után hat olyan feltáratlan vagy nem kielégítően feltárt ügy is volt Martfű környékén, amelyek egyértelmű „kriminalisztikai egyezőségeket mutattak”. Az összes bűncselekményt este 8 és éjfél között, a vasút közelében, magányos nők ellen követték el. Négy támadásnál a támadó kalapáccsal vagy más eszközzel erős ütést mért a nő fejére, majd az áldozatokat levetkőztette, végül vízbe fojtotta.
A rendőrök vaksága többek szerint annak az eredménye, hogy a sorozatgyilkosságok léte nem fért bele a szocialista rendszer önképébe. Csak a hanyatló nyugaton lehetnek Ted Bundyk és Charles Mansonok, nálunk ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen már Engels is megjósolta: a szocializmusban a bűnözésnek fokozatosan el kell halnia, mert megszűnnek az azt kitermelő társadalmi-gazdasági feltételek – valami ilyesmi miatt ragaszkodtak volna az elmélet szerint a különálló eset teóriájához.
Ezért is hozzák összefüggésbe a martfűi rendőrségi tévedést a leghírhedtebb kelet-európai sorozatgyilkos ügyével. Csikatilo, „a rosztovi rém” (róla is készült film, Amerikában, az X Polgártárs) legalább 53 kannibalisztikus kéjgyilkosságot követett el 1978 és 1990 között a Szovjetunióban. Áldozatai heréit és mellbimbóit megette, őket kegyetlenül megkínozta – a gyilkosságokat mégis, ott is, sokáig elkülönülten kezelték, miközben egy ártatlan embert kivégeztek az egyik gyilkosság miatt.
A rosztovi és a martfűi rém egyaránt éveken át tudta folytatni a gyilkosságokat, miközben a hatóságok vakok voltak az utólag egyértelműnek tűnő összefüggésekre. Ennek azonban valószínűleg nem annyira a szocialista bűnüldözés direkt ideológiai elfogultsága volt az oka, hanem egy prózaibb ok: a nyomozók ideológiamentes bénasága és a korabeli kriminalisztika fejletlensége.
Pedig, mint azt Bezsenyi Tamás történész hangsúlyozta nekünk, éppen ez az időszak volt az, amikor a rendőrségi munka nálunk is kezdett professzionalizálódni, a korábbinál színvonalasabb krimináltechnikával, ujjlenyomatvétellel és újjáalakított kartotékrendszerrel. Ezek a változások azonban 1957-ben még egyáltalán nem értek le egy alföldi szocialista kisvárosba. Rendes bűnügyi nyomozóképzés még nem volt, ahogy a helyszíni szemle szabályait is csak később, a hetvenes években kezdték formalizálni.
Az első martfűi ügyben már eleve rosszul azonosították a vérnyomokat, a helyszínelést csak tessék-lássék dokumentálták, és mint azt a zsaruszlengben mondják, a rendőrök „a lábukkal gondolkodtak”: főleg csak arra mentek rá, hogy kikérdezzék az áldozat ismerőseit, ahelyett, hogy a helyszínen kerestek volna beszédes apróbb nyomokat.
Az, hogy a cipőgyári munkásnő ismeretségi körében keresték a tettest, egyébként nem volt logikátlan. A Belügyi Szemlében 1965-ben megjelent tanulmány szerint a nemi erőszak tettese és áldozata kiemelkedően magas arányban (46%) ismerték, vagy legalább felületesen ismerték (23,5%) egymást. A rendőrök tudták, hogy ritkább az, amikor este a magányosan hazatérő áldozatot ismeretlen férfi kapja el, gyakrabban együttjárás, több hónapos ismeretség, munkatársi viszony előzi meg a nemi erőszakot – derül ki Tóth Eszter Zsófia kutatásaiból is.
A rendőrök elképzelésébe tehát jól passzolt a gyanúsan viselkedő közeli ismerős, és mivel nekik szisztematikus feltárás helyett a beismerés, „a bizonyítékok királynőjének” megszerzése volt a kulcs, ezt a gyanú miatt pánikba eső, félelemből hamis alibit kreáló Kirjáktól végül meg is szerezték. Azt, hogy ennek kicsikarásában mennyi volt a lelki és mennyi a fizikai erőszak, utólag nem lehet pontosan rekonstruálni.
A valódi gyilkos egy Kovács Péter nevű teherautósofőr volt. Rá sem ekkor, sem a rákövetkező években nem gyanakodott senki: barátságos, rendes családi életet élő embernek ismerték. A rendőrök már csak konszolidált státusza miatt sem nagyon figyelhettek volna fel rá; a rendészeti szövegek Tóth Eszter Zsófia szerint többnyire úgy ábrázolták ugyanis a bűnelkövetőket, mint akik „a szocialista normákkal ellentétes nézeteket képviselnek, alacsony az erkölcsi és kulturális színvonaluk, italoznak és gátlásos, gyáva emberek”.
A gyilkos személyesen is találkozott a bűnbakkal: amikor Kirjákot a rendőrök kivitték a gyilkosság helyszínére, Kovács is ott volt a bámészkodók között. A bilincsben vitt emberrel szemben ő még egy évtizeden át „szabad” lehetett. Ezekben az években megházasodott, házat épített, néhány éves időközönként pedig újabb nőket támadott meg.
A negyedik gyilkosság után kapták el. 1967 júniusában a Körös partján, egy híd alatt megcsonkított holttestet találtak, az áldozat, egy 28 éves tiszaföldvári munkásnő melleit levágták. Helyi asszonyok jelezték, hogy a híd korlátján vérfoltok vannak, a rendőrök ugyanott borsónyi üvegdarabkákat is találtak, melyekről megállapították, hogy egy autó üvegéből származnak.
Lényegében ezek buktatták le az egyébként rendezett életet élő sorozatgyilkost. Kiderült, hogy az ekkor már a nyomozók látókörébe került sofőr a gyilkosság előtt nyergesvontatójával feketefuvart vállalt, nekitolatott egy kapunak – az összetört üveg szilánkjait a kocsiban, Kovács ruháján és az áldozat körme alatt is sikerült azonosítani. A korábbi feltáratlan halálesetekkel való összefüggést elsősorban a nyomozócsoportot vezető ügyész, dr. Szabó Zoltán mutatta ki aprólékosan. A Kádár-kor legnagyobb sorozatgyilkosságának feltárása mindenekelőtt az ő érdeme.
Két hónappal az öcsödi gyilkosság után Kovácsot őrizetbe vették, három nap alatt megtört. Bevallotta Szekeresné megölését, majd kis idő után további három gyilkosságot és gyilkossági kísérletet is. Azt állította, hogy az első gyilkosságra a támadás előtt a moziban látott argentin film erőszakos jelenete után támadt leküzdhetetlen vágya.
Mi történt velem? Mondják meg, kérem, mi?
– kérdezte a tárgyaláson a törvényszéki orvosoktól „a martfűi rém”, aki maga képtelen volt magyarázatot adni cselekedeteire. A kérdés Sopsits Árpád először Martfűn bemutatott filmje után is ott marad a levegőben. A halálos ítélet után Kovács fellebbezni nem akart, kegyelmet nem kért. 1968 december elsején végezték ki.