1958-ban Amerika és a szovjetunió az enyhülés jegyében megállapodott abban, hogy kultúrájukat, eredményeiket bemutató kiállítást rendeznek egymás országaiban. New Yorkban 1959 júniusában nyílt meg a szovjet kiállítás, a következő hónapban pedig Moszkvában készült el az amerikai rendezvény. Az esemény rangját jelezte, hogy személyesen Eisenhower alelnöke, Richard Nixon utazott a szovjet fővárosba, hogy végigkalauzolja Hruscsovot a kiállításon.

A két, nem éppen diplomatikus halvérűségéről ismert politikus találkozása azonban nem az üres formalitások jegyében zajlott. Amikor a két vezető az akkor szinte – főleg a keleti blokkban – csodaszámba menő színes tévéket bemutató pavilonban érkezett, Hruscsovnak kezdett elege lenni abból, amit az amerikaiak melldöngetésének érzett. Amikor látta, hogy a kamerák minden mozdulatukat veszik, azt követelte Nixontól, hogy megjegyzéseit vágatlanul adják majd le az amerikai televíziókban. Mikor erre ígéretet kapott, rögtön éles megjegyzésben bírálta az amerikai kongresszus néhány nappal korábban hozott, a Szovjetunió által „szolgaságba taszított népek” elnyomását elítélő, és az ott élőkért imára felszólító határozatát. Figyelmeztette Nixont, hogy ezzel Amerika „felkavarta az állóvizet”, majd maga mellé húzott egy szovjet munkást és megkérdezte: „Maga szerint ez az ember rabszolgának néz ki?”

Nixon elsőre még igyekezett semleges válaszokkal elütni a dolog élét, de a beszélgetés egyre feszültebb hangnemben folytatódott, miközben a két vezető egy a jobb szemléltetés érdekében „félbevágott”, az ideális átlagamerikai otthonként bemutatott házba, pontosabban annak konyhájába ért. Nixon itt felhívta a figyelmet a beépített mosógépre és a többi konyhai gépre, mire Hruscsov lefitymálóan közölte, hogy ilyesmi a Szovjetunióban is van, majd gúnyosan megkérdezte, olyan gép is van-e, ami letuszkolja az ételt az ember torkán, hiszen ezeknek is nagyjából annyi a haszna. Amikor Nixon úgy válaszolt, hogy mindez a nők életének megkönnyítését szolgálja, a főtitkár közölte, „nálunk nincs ilyen kapitalista hozzáállás a nőkhöz”.

Kölcsönös bökdösődés

Az eszmecsere ezután egyre hevesebben zajlott, volt olyan pont, amikor a két vezető egymást szinte mutatóujjával bökdösve, a másik szavába vágva, emelt hangon vitatkozott. Nixonnak arra a megjegyzésére, hogy „nem lenne-e jobb, ha a mosógépek tulajdonságaiban és nem rakéták erejében versenyeznénk”, Hruscsov azzal válaszolt, hogy „a maguk tábornokai rakétákban akarnak versenyezni. Erősek vagyunk és meg tudjuk verni magukat.” Tudván, hogy a szovjeteknek valóban több interkontinentális rakétájuk van, Nixon békésebb hangnemre váltott, felhívva a figyelmet arra, hogy egy háború mindkét félnek végzetes lenne. A főtitkár azonban ezt is fenyegetésnek vette, és csak akkor mutatkozott kicsit békülékenyebbnek, amikor Nixon eszébe juttatta, hogy a rakétáik erejének fitogtatása is fenyegetésnek vehető.

A „konyhavita” néven elhíresült jelenetet néhány nappal később leadták az amerikai hírműsorok, sőt a szovjet tévében is lement egy verzió, ahol Nixon egyes megjegyzéseit persze „elfelejtették” lefordítani. A vita hevessége ellenére az ügy végül nem vezetett komolyabb feszültséghez, sőt Hruscsovnak állítólag imponált, hogy Nixon ilyen erőteljesen kiállt a kapitalizmus értékei mellett – később persze, a békülékenyebb hangnemet megütő Kennedy elnöksége alatt, a berlini fal és Kuba kapcsán sokkal merészebben is feszegette az Egyesült Államok tűréshatárát.

Nixonnak belpolitikailag egyértelműen jól jött a kemény kiállása, a sok millió amerikai által megnézett „konyhavita” nagyot dobott népszerűségén, és hozzájárult ahhoz, hogy a republikánusok őt küldjék csatasorba az 1960-as elnökválasztáson – amit ugyan elvesztett, de első számú kihívói szerepe később hozzásegítette, hogy 1969-ben beülhessen az elnöki székbe.