Kívülállók számára talán az volt a legnagyobb különbség a Mercury-küldetésekhez képest, hogy a Geminiben már nem egy, hanem két asztronauta utazott az űrhajóban. Innen származik amúgy a program elnevezése is, az Ikrek csillagkép angol neve után, utalva a kettesével repülő űrhajósokra.

A Gemini-programban használt kapszulák látszólag szintén nem különböztek sokban a korábbiaktól, pedig nemcsak nagyobbak, de jobban felszereltek és kényelmesebbek is voltak. Viszont egyáltalán nem voltak biztonságosabbak. A tervezők ugyanis egyszerűen kispórolták azt az űrhajóra szerelhető mentőrakétát, amellyel baj esetén pár pillanat alatt elránthatták volna az űrbe igyekvő űrhajósokat. Mentőrakéta helyett egyszerű katapultüléseket szereltek a pilóták alá, ezek is csak a hangsebesség eléréséig, vagyis alig néhány másodpercig jelentettek volna menekülési lehetőséget a benn ülőknek. A mentőrakéták feltalálója meg is jegyezte a Gemini-program végén, hogy persze, nagy siker volt, de óriási szerencse, hogy nem történt semmi, ami miatt meg kellett volna menteni az űrhajósokat.

Márpedig a Gemini óriási siker volt: a tizenkét űrhajóból mindössze egyet veszítettek el, a Gemini–1-et, azt is szándékosan hagyták elégni a légkörben. Az 1964 és 1966 között indított küldetések során csak az első két Gemini űrhajón nem volt ember, ezeken az űrhajó berendezéseit és a visszatéréskor használt hőpajzsot tesztelték. A maradék tíz indításnál mindig két ember ült a Titan II-es rakéta tetejére erősített kapszulában.

Az űrhajó ugyan nagyobb volt, mint a Mercury-programban használtak, de azért két ember mégiscsak napokon át nyomorgott egy kisautó első két ülésének megfelelő helyen. Ugyanakkor komoly modernizáláson is átesett a felszerelés: ezek az űrhajók használtak először fedélzeti számítógépet, amellyel a különböző manőverek végrehajtását tették egyszerűbbé. Illetve itt szereltek először a repülésnél megszokott eszközökhöz hasonló radart és műhorizontot a műszerfalra.

Az eredeti tervek szerint az űrhajó nem ejtőernyőkkel tért volna vissza, hanem egy különleges, az ereszkedés során kinyíló sárkányrepülőhöz rögzítve. Végül a tesztek során inkább elvetették ezt a lehetőséget, és maradtak a már bevált ejtőernyős fékezésnél és vízre szállásnál. Az űrsiklókat leszámítva tulajdonképpen azóta is minden emberes repülésnél ezt a megoldást használják az amerikaiak, és az új, sokszemélyes űrkapszula, a 2014-ben bemutatott Orion szintén így működik majd.

Gyakorolni a lehetetlent

A Gemini lényege tehát az volt, hogy kipróbáljanak és kidolgozzanak minden olyan eljárást, ami a Holdig és vissza tartó úton csak kellett az űrhajósoknak. 

A Gemini-küldetések alatt történt meg az első amerikai űrséta. Eddie White a Gemini–4 fedélzetéről lebegett ki az űrbe, és a kezében tartott apró fúvóka segítségével körberepülte az egész űrhajót. A rádiórendszer hibája miatt jó húsz perccel az eredetileg tervezett után tért csak vissza a fedélzetre, ráadásul az űrhajósok csak nagy nehezen tudták visszazárni a kabinajtót. Annyira nehezen, hogy bár elméletileg még egyszer ki kellett volna nyitniuk, hogy kihajíthassák White feleslegessé vált szkafanderét, végül inkább mégsem kockáztattak, hagyták a ruhát ott, ahol volt, és visszahozták a Földre.

A Gemini–5 repülése volt az első olyan hosszú út, amelybe már egy Hold-utazás is belefért volna: a szintén ekkor először használt üzemanyagcellák lehetővé tették a Cooper–Conrad űrhajóspárnak, hogy nyolc napot töltsön fenn az űrben. A nyolc nap nemcsak mókából állt – például mindketten olyan erősen korpásodni kezdtek, hogy az űrhajó kijelzőihez tapadó száraz fejbőrdarabkáktól néha már nem is látták, mit mutatnak a számok. Az is újdonság volt, hogy a két űrhajós alig 1000 kalóriát evett naponta az elvárt 2400 helyett, és ekkor jegyezték fel az első adatokat a hosszabb távú űrutazások hátrányos hatásairól is. Az asztronauták keringése csak egy-két nappal a leszállás után állt vissza a normális értékre.

A Gemini–6A és a Gemini–7 volt a két első ember irányította űrhajó, amelyek űrrandevút hajtottak végre, vagyis megközelítették egymást, de nem csatlakoztak össze. Az összecsatlakozás nem a távolságon múlott: a két űrhajó alig 30 centire volt egymástól, de a kapcsolódáshoz szükséges eszközöket nem szerelték fel rájuk, így nem volt mivel összekapaszkodni. A Gemini–6A alig egy napnyi keringés után visszatért, a 7-es legénysége viszont két hétre növelte az egyhuzamban az űrben töltött idő hosszának rekordját.

Az első űrbéli dokkolást a Gemini–8 legénysége hajtotta végre, igaz, nem egy másik Geminihez csatlakoztak, hanem egy külön erre a célra fellőtt, amúgy legendásan megbízhatatlan és makrancos Agena céljárműre akaszkodtak rá. A dokkolás remekül sikerült, azonban később majdnem tragédia lett a dologból: a Gemini–8 és az Agena egy akkor még ismeretlen hiba miatt pörögni kezdett a tengelye körül. David Scott szétválasztotta a két űreszközt, mert mindenki azt hitte, hogy az Agena hibásodott meg. Csak a szétcsatlakozás után derült ki, hogy a Gemini egyik fúvókája akadt be, és már másodpercenként egyet pörgött az űrkabin, mire Neil Armstrongnak, a küldetés parancsnokának sikerült leállítani a rendszert és stabilizálni az űrhajót.

Érdekesség, hogy a Gemini-program egyik rekordja még most is áll: a 11-es küldetés állt rá a legtávolabbi, de még Föld körüli pályára: 1369 kilométerre a felszíntől keringtek. Ezt a távot az Agena hajtóműveivel érték el, vagyis nemcsak rácsatlakoztak egy másik járműre, de használták annak rendszereit is. Ez a küldetés sci-fi szempontból is mérföldkő: a két összekapcsolt űrhajó megpörgetésével minimális mesterséges gravitációt is sikerült létrehozni az űrben.

Az utolsó, tizenkettedik küldetés során sok egyéb, kisebb siker mellett Buzz Aldrin három, összesen rekordhosszúságú, öt és fél órás űrsétája volt a legfontosabb eredmény. Aldrin volt az első, aki búvártapasztalata segítségével bebizonyította, hogy az űrséta korántsem az az izzasztó és fárasztó tevékenység, aminek akkoriban mindenki gondolta. A később a másodikként a Holdra lépő amerikai ugyanis rájött, hogy kimért, lassú mozdulatokkal kisebb energiaveszteséggel kell közlekedni a mikrogravitációban, nagyjából úgy, ahogy az ember a víz alatt is mozog.

Sokba került, de megérte

Az ötéves program költségei akkori áron 1,3 milliárd dollárra rúgtak: 797,4 millió dollárt az űrhajók, 409,8 milliót a rakéták, 76,2 milliót a kiszolgálás és a háttérmunkálatok vittek el. Volt ugyan terv arra, hogy a program, legalábbis a benne használt eszközök a hivatalos lezárás után is használatban maradjanak, de erre végül sem pénz, sem igény nem volt. Kiderült például, hogy nincs értelme mini űrlaborként, vagy inkább kémposztként felküldeni újabb Gemini űrhajókat, a megfigyelést ugyanis az időközben kidolgozott, automatizált kémműholdak sokkal jobban elvégezték.

A Gemini lezárása után kezdődő Apollo ugyan még a Gemininél is nagyobb siker volt, azonban az USA azt már nem úszta meg tragédiák nélkül. Az Apollo–1 legénysége még azelőtt halálosan összeégett, hogy egyáltalán a rakétát beindították volna: egy egyszerű teszt során kigyulladt űrkabinban két, a Geminiben kiválóan teljesítő asztronauta is szörnyethalt. Harmadik, a tűzben szintén odaveszett társuk, Roger Chaffe is részt vett a Geminiben, de űrhajósként nem került rá sor, kiképzés alatt álló űrhajósként főleg a földi irányítás munkáját segítette.

Ettől függetlenül részben a Gemini-küldetések tanulságai alapján juthattak el, majd szállhattak le amerikai űrhajósok a Holdra alig pár évvel később. Hogy ez mennyire nem volt egyszerű dolog, jól mutatja, hogy az űrhajózás ma tulajdonképpen egy újabb Gemini-projekt elején áll. A tervek szerint a 2030-as évekre tervezett Mars-expedíciók előtt számos, később használni kívánt eszközt és eljárást akarnak majd tesztelni az űrben, hogy aztán élesben már ne lehessen meglepetés, vagy ha mégis kipattan valami, már rutinosan kezeljék a vészhelyzetet.