Háborús, átmenetinek szánt döntéssel állították előre az órákat első alkalommal Magyarországon 1916. április 30-án, és ebben a külpolitikai megfontolások is volt szerepük, nem is csekély. Németország pár héttel hamarabb határozott arról, hogy tavasztól őszig eggyel előbbre állítják az órákat, és ez alól, ha akart volna, akkor sem nagyon vonhatta volna ki magát a Monarchia.

„Tekintettel a közlekedési kapcsolatokra, mi is kénytelenek voltunk elrendelni az órák előbbreigazitását” – tudósított az újság Horváth Károly miniszteri tanácsos berlini tárgyalásairól, és a kényszer valóban nem lehetett elhanyagolható. 1916-ra a végzetesen meggyengült Monarchia már annyira sem volt partiban Németországgal, mint addig, a lényeges katonai kérdések már mind Berlinben dőltek el. A fő érv azonban a takarékosság volt. „Az órák nyári hónapokban való előreigazitása nagy megtakarítást jelent a világításban” – hangsúlyozták.

Ez a tényező a frontvonalak mindkét oldalán hasonló súllyal esett a latba, a központi hatalmakhoz hasonlóan hamarosan az antant országaiban is bevezették a háború idejére a nyári időszámítást. Bár a gyakorlatban csak ekkor próbálták ki, a terv nem volt új. Benjamin Franklin volt az első, aki a pazarló gyertyafogyasztásra is megoldást keresve javasolt valami hasonlót. Aztán bő száz évvel később egy új-zélandi rovartanász állt elő konkrét ötlettel: Hudson rögtön kétórás előre- és kétórás visszaállítást tartott volna megfelelőnek.

Az angol parlament az első világháború kitörése előtt tárgyalta is a kérdést, de a változtatás nem ment át, pedig a megvalósítás módja a gyakorlatban elég szórakoztató lett volna: úgy tervezték, hogy négy egymást követő vasárnap 20-20 perccel, szép fokozatosan állítják át a mutatókat.

A békeidők ellenállását végül a háborús hiánygazdaság és politika győzte le. Amikor Amerika 1918-ban belépett a háborúba, ott is meghosszabbították a nyári estéket, és a fő szempont ugyanaz volt, mint másutt: a később lemenő nap miatt az emberek kevesebbet lesznek fent sötétben, így pedig csökkenek az energiakiadások. Ez pedig létszükséglet volt az állam számára. A krónikus szénhiány miatt a hatóságok már a boltok és a szórakozóhelyek nyitvatartását is keményen korlátozták: 1916 márciusában éjjel egykor, nem sokkal később éjfélkor, év végére már este 11-kor kellett zárni.

„Mi lesz már azzal a záróórával? Az eltakarodó kormánynak az volt a szokása, hogy valahányszor baj volt a közvilágítással, a tüzelőanyagok hiányával, mindannyiszor a záróórakurtítássál akart segíteni a helyzeten. Apránkint kurtította meg a rendes záróórát, hasonlóképen annak az embernek a példájára, aki részleteiben vágja el a kutya farkát, hogy ne fájjon neki” – háborgott a katonáskodást megúszó hírlapíró, és mások is arról cikkeztek, hogy Budapest teljesen háborús arcot öltött. Még a közvilágítást és a reklámokat is lekapcsolták, nemsokára már csak a színházak és a mozik lehettek este tízig nyitva.

„Miután a lakásában nincs fűtés, a fürdőszobában étkezik, mert ott van egy kis melegítő eszköz, egyébként korán ágyba bújik, hogy ne fázzon, a konzulátus irodáit pedig naponta csak pár órára nyitják ki” – idézte a budapesti amerikai konzul jelentését könyvében Bihari Péter történész. Ebből elképzelhető, hogy az egyszerűbb emberek milyen helyzetben lehettek ekkor a hátországban.

Az óraátállítás gazdasági szükségszerűségnek tűnhetett, de voltak, akiknek fájdalmasan jelenítette meg azt, hogy a háborúval amúgy is kizökkent rendes menetéből az idő. A hétköznapi ellenállás apró példáját mutatta be a történetet amúgy egyházkritikára használó, az óraállítás politikáját helyeslő Népszava: „az egyik tiszamenti nagyközségben a plébános az új időszámítás bevezetésekor teljesen figyelmen hagyta azt, hogy az órákat hatvan perccel előbbre kell igazítani. Így tehát, amikor a helyesbbített óra tizenkettőt ütött s amikor a toronyban delet kellett volna harangozni, a harangozó meg sem mozdult. Az intelligenciához tartozók néhánya erre figyelmeztette a plébánost, aki nagy kényesen előhúzta kétfedelű aranyóráját, megnézte s azt a választ adta, hogy miután még csak tizenegy óra van, hát nem harangoztathatja a delet.”

Mindehhez kegyesen hozzátette, hogy neki sem a kormány, sem a törvény, sem senki nem parancsol s ennek következtében a toronyban akkor harangozzák a tizenkettőt, amikor neki tetszik.

Az új rendelkezést még adománygyűjtésre is próbálták kihasználni: az Auguszta Alap „az ideelőreugrás históriai emlékét” megőrző emléklapokat bocsátott ki ezzel a szöveggel:

Egy megtakarított óra a Nemzet Házának. Az új nyári időmérés Történelmi Emléklapja a világháború 2-ik esztendeiéből.

Bár ma már a legtöbb országban a nyári időszámítás a hosszabb (az EU-ban egyelőre egységesen hét hónap a 12-ből), a bevezetésekor ez még fordítva volt, szeptember végén már lehetett is visszatekerni.. Az őszi visszaállítás (ezt szándékozik most a Nemzetgazdasági Minisztérium megszüntetni) egyik első beszámolója az extra óra fura élményét emelte ki.

„Az elmúlt éjszaka megint volt egy pillanat, mikor az óramutatóra szegeződött minden szem, úgy, mint Szilveszterkor, a két esztendő elválasztó pillanatában. Egy óra volt éjfél után, mikor az a csoda történt, hogy megfordult az idő folyása és október elsejéről még egyszer visszakanyarodott az elhagyott szeptember 30-ának éjféli órájára, mint a hogy a szerpentinton járva, újból elénk tűnik a táj, melyen már korábban áthaladtunk.”

Plusz egy óra az éppen plusz egyórányi szórakozás, főleg a háború közepette csak azért is extra erővel mulatozó fővárosban, ahol éppen ezekben a hetekben mutatták be a Mágnás Miskát és a Csárdáskirálynőt, hogy mást ne mondjunk.

„Budapesten az első fölfedezés, a mit a változással kapcsolatban tettek, az volt, hogy a kávéházak, vendéglők, mulatóhelyek közönsége nyert egy órát, bár kezdetben vita volt róla, hogy a helységek éjszakai bezárására melyik éjfélutáni egy órát kell figyelembe venni, az elsőt-e, vagy a másodikat. Mondanunk sem kell, hogy úgy e helységek tulajdonosai, mint a közönség a második kombinációhoz ragaszkodott s minden lehetőséget kimerítve, élt a rendkívüli alkalommal. Mert mi, a híres lump és vigadozó város ezúttal nagyon meg tudtuk becsülni ezt a fölös egy órát s az embereken, kik valaha hajnalig ásítoztak a kávéházakban, most valósággal szilveszteri hangulat vett erőt.”

Mintha egy eseményekkel, jóval-rosszal teli esztendőt búcsúztattak volna, az ajándékul kapott egy órában hangos vigadozással úgy búcsúztak a nyári időszámítástól, mely ugyan nem volt ártalmára senkinek, de különösebb érdemet sem szerzett arra, hogy könyeket hullassunk a fejfájára.

A többi európai országhoz hasonlóan a nyári időszámítást a háború után nálunk is eltörölték. Eleve átmeneti rendelkezésnek szánták, 1920-as kiiktatása a rendcsinálóként megjelenített Horthytól így azt az üzenetet is hordozhatta, hogy lassan visszatérünk a rendes kerékvágásba – főleg, hogy egy évvel korábban még éppen hogy meghosszabbították a rendkívüli időt, amikor a román megszállók nem engedték az órák visszaállítását.

Európa-szerte a gazdák tiltakoztak főleg a háborús óraállítás fenntartása ellen, mondván, a teheneknek nem lehet megmondani, hogy holnaptól legyenek szívesek egy órával később tejelni. Az időszámítás-ideológiák mögött azóta is van egy markáns város-vidék ellentét: leegyszerűsítve, a későn kelő városiak jobban megengedhetik maguknak a nyári időszámítás luxusát a falusiaknál – legalábbis addig, amíg utóbbiak közül viszonylag sokan még a földből élnek. Azzal, hogy a tervek szerint most az év egészét nyáriasítanánk, végképp a később kezdődő és tovább tartó városias életmód időrendjét tennénk általánossá – bonyolult társadalmi konfliktusok rejtőznek az időpolitikák hátterében.

A nyári óraállítás a következő világégés alatt lett megint valóság: 1941-ben vezették be újra Magyarországon, de annyira, hogy

Németország kérésére ugyanis 1941/42 telén sem állították vissza az órákat.

És a nyári időszámítás ezúttal már a háború után is megmaradt. 1945-ben az Iparügyi Minisztérium részben az áramellátás nehézségeivel és a magánvilágítás hiányával indokolta a fenntartását, de bevetettek egy árulkodó politikai érvet is: a közép-európai idő és az orosz idő közötti különbség csökkentésének hasznosságát. Azóta ugyan volt néhány újabb változás – 1958 és 1979 között megint nem volt nyári időszámítás nálunk sem, hogy aztán az olajválságra reagáló nyugat-európai országokhoz hasonlóan a nyolcvanas évektől újra legyen –, most egy órával már az év egészében közelebb kerülhetünk Moszkvához. Már ha a tervezetet a kormány és a parlament elfogadja, és azt esetleg az Európai Unión is át tudják nyomni.