X. Piusz pápa 1903-as megválasztása kapcsán sok helyütt találkozhatunk azzal a sommás közléssel, hogy a bíboros annak köszönhette sikerét, hogy Ferenc József császár megvétózta a legesélyesebbnek tartott jelölt, Mariano Rampolla del Tindaro bíboros megválasztását. Biztosan sokan elsiklanak az információ felett, akik viszont nem, azok joggal kíváncsiak további részletekre, hiszen egy pápajelöltre vonatkozó császári vétóról inkább a középkori invesztitúraharcok kora és nem a 20. század eleje jutna eszünkbe.
Mi is történt tehát? Elsőként fontos megemlíteni, hogy ugyan a pápaválasztó konklávé a katolikus egyház fejének és ezen keresztül Európa és a világ egyik legnagyobb befolyású hatalmasságának személyéről döntött, lefolyásában az írott és az évszázadok során többször megváltoztatott szabályok mellett fontos szerepe volt különféle íratlan törvényeknek, szokásoknak is. Ezek közé tartozott az úgynevezett ius exlusivae is, amelyet vétójognak szokás fordítani, bár talán pontosabb lenne a „kizárás joga” kifejezés. Első megérzésünkkel ellentétben ez a jog nem a német-római császárok és a pápák középkori, az egymás feletti hatalomért folytatott küzdelmének idején született, eredete jóval későbbre, a 16. századra nyúlik csak vissza. Ekkoriban a legnagyobb hatalmú katolikus államok koronás fői – a francia és a spanyol király, illetve a német-római császár – egyre nagyobb befolyásra tettek szert a pápaválasztás kérdésében, de ennek érvényesítéséhez sokáig elegendő volt, hogy ilyen-olyan módon biztosították, a bíborosok legalább egyharmada hallgasson szavukra, így nekik nem tetsző jelöltet kétharmados többség hiányában nem lehetett megválasztani.
Azonban az 1605-ös két pápaválasztás (XI. Leó trónra emelése után egy hónappal meghalt, ezután V. Pált választották utódjának) során II. Fülöp spanyol király azt a jogot követelte magának, hogy a bíborosi testület elé benyújtott formális igény útján zárathassa ki a számára elfogadhatatlan jelöltet a procedúrából. A bíborosok végül is meghajlottak akarat előtt, a jogot pedig később ius exlusivae néven kezdték emlegetni – és persze a többi nagyhatalmú uralkodó is követelte, teológusok és egyházi személyek pedig vitairatokban firtatták jogosságát vagy éppen kardoskodtak ellene. Viszont a jogot soha semmilyen hivatalos pápai irat nem ismerte el, pontos mibenlétét is csak közvetve ismerjük (arról már nem is beszélve, hogy a pápaválasztások zárt ajtók mögött zajlottak, így gyakorlásáról sincsenek egyértelmű forrásaink). Ettől függetlenül a joggal az uralkodók körülbelül tíz alkalommal éltek – utoljára 1830-ban VII. Ferdinánd spanyol király –, bár voltak esetek, amikor a vétó késve érkezett vagy az állítólagos vétó ellenére is az elvileg kizárt jelöltet választották meg.
A történet másik szála a pápaság 19. század végi helyzetéhez vezet minket. Ha nagyon röviden és leegyszerűsítve össze akarnánk foglalni, a nemzetállamok – elsősorban persze az egyesített Olasz Királyság – megerősödése, valamint az ipari forradalom nyomán kialakuló társadalmi feszültségek komoly válságba sodorták az egyházat. A század utolsó évtizedeiben Franciaországban és Németországban is sorra hozták az antiklerikális intézkedéseket, az egyház pedig egyre kevésbé tudta megszólítani a rettenetes körülmények között élő munkások tömegeit. Az 1878 februárjában megválasztott XIII. Leó pápa a kihívásokra aktív külpolitikával, illetve annak hangsúlyozásával próbált válaszolni, hogy az egyháznak ki kell lépnie a hit szűken értelmezett világából és az emberek valódi problémáival kell foglalkoznia.
Pápaságának második felében, 1887-től a vatikáni politikát főként államtitkára, Mariano Rampolla del Tindaro bíboros irányította, aki tevékenységével több szempontból is kivívta a bécsi udvar és a konzervatív, mélyen katolikus Ferenc József rosszallását: szerte Európában és a Monarchia területén is támogatta a kereszténydemokrata, keresztényszocialista mozgalmakat, a vatikáni külpolitikában pedig francia- és oroszbarát vonalat követett, ennek érdekében pedig még a Monarchiára végveszélyt jelentő pánszláv eszméket is felkarolta.
Rampolla tehát komoly szálka volt Ferenc József szemében, és amikor Leó 1903. júliusi halála után az államtitkárt az összeülő konklávé legnagyobb esélyeseként emlegették, a császár arra utasította a Monarchia bíborosainak küldöttségét, illetve az azt vezető Jan Puzyna krakkói érseket, hogy minden eszközzel akadályozza meg Rampolla győzelmét.
Az első, július 31-i szavazáson gyorsan kiderült, hogy a császár által támogatott jelöltnek esélye sincs, Rampolla kapta a legtöbb szavazatot, de még messze volt a szükséges többségtől. Giuseppe Melchiorre Sarto, a későbbi győztes ekkor még a 61 bíborosból mindössze ötnek bírta a támogatását. Augusztus 2-ára Puzyna attól félt, hogy a háttérben folytatott megbeszélései nem lesznek eredményesek, és Rampolla aznap megkaphatja a kellő szavazatszámot, ezért hosszas vívódás után a ius exlusivae-re hivatkozva bejelentette Ferenc József formális vétóját. A bíborosok elképedve, majd felháborodva fogadták ezt a lépést, a következő szavazáson még többen voksoltak Rampollára – de még mindig nem elegen. Bár a vétót ellenséges lépésként értelmezték a legtöbben, a bíborosok lassan belátták, hogy nem lenne jó összerúgni a port Európa utolsó olyan nagyhatalmának uralkodójával, amely elkötelezett támogatója az egyháznak. Végül kompromisszumos megoldásként megválasztották a politikailag semleges, a hitéletre koncentráló Sartót, aki X. Piusz néven lépett hivatalba – miután hosszas győzködés után rábeszélték, fogadja el a jelölést, bár teljesen esélytelenként utazott el Rómába.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy Ferenc József ugyan megvétózta Rampolla megválasztását, de mivel ez jogilag nem lett volna kötelező érvényű, inkább csak uralkodói befolyása volt az, ami végül hatással volt a választás eredményére. Elképzelhető persze, hogy az államtitkár kisebbségben, de éppen elegen lévő ellenfelei miatt egyébként is ez a kompromisszum született volna, csak éppen botrány nélkül. X. Piusz mindenesetre már 1904-ben konstitúció formájában, hivatalosan megtiltotta a hivatalosan soha nem is létező ius exlusivae további gyakorlását.