Az Egyesült Államokat a hadszínterektől való távolsága mindkét világháborúban megóvta attól, hogy központi területét ellenséges támadásoktól kelljen féltenie. A Pearl Harbor-i meglepetésszerű japán csapásról mindenki hallott már, azonban kevésbé ismert, hogy a japánok bizony megpróbáltak néhány támadást intézni az Egyesült Államok „szárazföldi” – tehát a 48 egybefüggő államhoz tartozó, így Alaszkát nem tartalmazó – területe ellen.
Ezek a kísérletek nem hoztak sok eredményt, mivel az óriási távolságok és a köztes támaszpontok hiánya miatt általában egy-két magányos tengeralattjáró és repülőgép tudott csak elég közel férkőzni a bevetéshez. Ez volt a helyzet az amerikaiak által lookout, azaz „kilátó” légicsapások néven emlegetett akciók során is.
A japán terv az volt, hogy egy tengeralattjáróval a célterület közelébe szállított repülőgépről gyújtóbombákat dobnak az amerikai nyugati partvidék nagy erdőségeire, pusztító tűzvészt lobbantva fel, amely félelemmel tölti el a lakosságot és megfékezéséhez komoly erőforrásokat kell bevetnie az amerikaiaknak. Az I-25 tengeralattjáró 1942 szeptemberének első napjaiban ért az amerikai partok közelébe, itt vízre tette a fedélzetén szétszerelve szállított Yokosuka E14Y típusú hidroplánt, amely szeptember 9-ének reggelén, két 76 kilogrammos gyújtóbombával felszerelve indult útnak Oregon állam hegyes-erdős vidéke fölé.
A Fudzsita Nobuo vezette gépet ugyan egy kilátótoronyból észrevették, de legfeljebb szarvasvadász puskával tudtak volna rálőni, így le is dobta bombáit Brookings városka közelében, majd visszarepült a tengeralattjáróhoz, amelynek a gép elpakolása után sikerült elmenekülnie a keresésére indított amerikai hadihajók elől. A korábbi nagy esőzések miatt a remélt óriási tűzvészből semmi sem lett, és hasonló eredményt hozott a három héttel későbbi ismétlés is, amelyet szintén Fudzsita hajtott végre.
A hadi jelentőségét tekintve a második világháború történetének még a lábjegyzeteibe is csak némi jóindulattal beférő kaland aztán évtizedekkel később igazi, hollywoodi filmbe illő happy enddel zárult. Némi rosszindulattal mondhatnánk, hogy Brookingsban sem korábban, sem később semmi említésre méltó dolog nem történt, ezért 1962-ben a városka vezetése meghívta Fudzsitát, hogy látogassa meg egykori célpontját. A japán kormány biztosítékokat kért, hogy nem fogják háborús bűnösként bíróság elé állítani, az egykori pilóta pedig attól félt, hogy a dühös helyiek tojással fogják megdobálni, esetleg még el is agyabugyálják. Azonban semmi ilyesmi nem történt, Brookings népe lelkesen fogadta az ekkor 51 éves férfit, és ez csak fokozódott, amikor kiderült, hogy Fudzsita magával hozta családjának féltett örökségét, egy 400 éves szamurájkardot, amelyet a helyi könyvtárnak ajándékozott.
A kapcsolat ezután sem szakadt meg, Fudzsita ugyanis úgy gondolta, hogy a háború tényleges lezárásához és a két nép közötti barátság kialakításához az a legjobb út, ha megismerik egymás kultúráját és életét. Ennek érdekében 1000 dollárt ajándékozott a brookingsi könyvtárnak japán témájú könyvek vásárlására, sőt néhány helyi tinédzsert is meghívott magához Japánba, ahol körbekalauzolta őket.
Fudzsita magától Reagan elnöktől is kapott egy „kedvességét és nagylelkűségét” méltató levelet, néhány héttel 1997-es halála előtt pedig Brookings díszpolgári címet adományozott a régi ellenségnek, akinek hamvait lánya az egyik bomba felrobbanásának helyszínén temette el.