A 19. század közepétől kezdték Európa-szerte felállítani a nagyvárosokban a hivatásos tűzoltóságokat, és az új épületek tervezésénél is egyre fontosabb szemponttá vált a tűzbiztonság. Bécs sem maradt ki e folyamatból, 1873-ban a városban rendezett kiállításon már az első gőzerejű tűzoltókocsit is bemutatták.

Azonban az 1874-ben a Schottenringen felépített, eredetileg Wiener Theater nevet viselő színház tervezője, Emil Ritter és főépítésze, Heinrich von Förster elsősorban a szűk telek minél jobb kihasználására törekedett, így keskeny folyosókon és lépcsőkön bejárható, sokemeletes épületet húztak fel. A „nagy” bécsi Operaház ellenpontjának szánt létesítményben kezdetben főként vígoperákat, operetteket és zenés darabokat adtak elő, de 1878-tól a prózai műveket is bevették a műsorba, a színház pedig a Ringtheater nevet vette fel.

A színház jól is ment, egészen 1881 egy végzetes estéjéig. 135 évvel ezelőtt, 1881. december 8-án a színészek éppen Offenbach Hoffmann meséinek előadására készülődött a társulat. Az olcsóbb, emeleti helyekre érkező nézők túlnyomó része már az épületben volt, az első emeleti páholyok elegáns késéssel megjelenő birtokosai viszont még éppen csak megérkezőben voltak, amikor lángok csaptak fel a színpad környékén. Nem tudni biztosan, mi történt, a legvalószínűbb az, hogy a játéktér megvilágítását biztosító gázlámpák begyújtója követte el az első hibát, amikor hosszú póznájával a díszlet egy darabját is lángra lobbantotta.

Halálos pánik

A színházban az új idők jegyében már felszereltek egy tűzzáró függönyt a színpad és a nézőtér közé, azonban ezt valamilyen okból nem engedték le, ahogy a szintén beszerelt távírót sem használták a tűzoltók értesítésére. A lángok így gyorsan átterjedtek a földszinti széksorokra, a nézők között pedig kitört a pánik. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az igazgató robbanásveszélytől tartva lekapcsolta a teljes épület gázvilágítását, így a kijáratok felé igyekvő tömegre teljes sötétség borult, tovább fokozva a fejetlenséget. Miközben a társulat tagjai és a földszinti nézők gyorsan kijutottak az épületből, a többiek halálos csapdában találták magukat. A könnyűfával és papírmaséval díszített belső tér gyújtósként égett, a lángok pedig hamarosan az egész épületet elborították. A lépcsők felé nyomakodó tömeg útját elzárták a befelé nyíló ajtók, menekülési lehetőségként csak az ablakok maradtak.

A kiérkező tűzoltók azzal szembesültek, hogy létráik még az első emeleti ablakokig sem érnek fel, ezért lepedőket szereztek, amiket kifeszítettek, és ezekbe ugráltak bele a kétségbeesett menekülők. Több tucat ember menekült így meg, de a legfelső emeleten még ablakok sem voltak. Éjfélre már csak a színház külső falai maradtak meg, belül senki és semmi nem élte túl a pusztítást (a homlokzat megmaradt szobrainak egy része a közeli Pötzleinsdorfer Schlossparkba került, ahol ma is megtekinthetők). Az 1700 férőhelyes színház romjai között legalább 384-en maradtak holtan.

Az éppen Gödöllőn tartózkodó Ferenc József a tragédia hírére azonnal Bécsbe sietett, a város pedig napokra gyászba merült. Az áldozatok családjait az állam is megsegítette, de a körúton a színházzal szemközt álló tőzsde is gyűjtést szervezett. A színház igazgatója börtönbüntetést kapott az elkövetett hibák miatt, de ennél hosszabb távú következményei is lettek a katasztrófának. A kontinentális Európában a Ringtheater példája miatt terjedt el, hogy a nagy tömegeket vonzó épületek ajtói kötelezően kifelé nyíljanak, és számos más, a biztonságot javító szabályozást is elfogadtak. A tragédia idején éppen épülő pesti Operaház terveit is átalakították, tűzszakaszokat alakítva ki, és helyet csinálva egy korszerű, fémből készült tűzzáró függönynek. Bécsben az 1884-ben átadott Volkstheater épületén csapódtak le a tapasztalatok, az új színház különálló telken épült meg, a nézőtér és a színpad külön épületrészbe, külön tető alá került, a világítást immár villany biztosította.