A régi orosz naptár szerint 1916. december 17-én (az új szerint december 30-án), a hajnali órákban egy autó hajtott fel a Nagy-Néván átívelő, hófödte hídra Petrográd (a későbbi Szentpétervár) peremén. Három ember ugrott ki belőle. Egy középkorú férfi holttestét rángatták ki a gépjárműből, a korláthoz nyomták, majd átbillentették, míg a jeges folyóba nem zuhant. Grigorij Jefimovics Raszputyin fagyott testét két nappal később húzták ki a vízből.

Raszputyin a 20. század egyik legemlékezetesebb élettörténetét hagyta maga után. Az isten háta mögötti szibériai faluban született muzsik hosszas vándorlások után, 1905-ben talált utat a Romanovok udvarába. Hamar lenyűgözte II. Miklóst és Alekszandra Fjodorovna cárnét, akik Isten emberének tartották, barátként és bizalmasként is támaszkodtak személyére, sőt rábízták a beteges trónörökös, Alekszej gyámolítását.

Mmár a kezdet kezdetén sokan vádolták Raszputyint sarlatánsággal, szexuális kicsapongással és hatalmi visszaéléssel, s hogy a cári párt saját ördögi céljaira igyekszik felhasználni. Ortodox prédikációi igencsak eltértek a szokásostól, a segítségét kérő nőkre rákényszerítette magát, és minduntalan beleszólt a birodalom ügyeibe. Az első világháború kitörését követően bűnbaknak tették meg az ország bajaiért, nem kevesen gondolták, hogy a németeknek dolgozik. Két merényletkísérletet is túlélt. Aztán azon a végzetes decemberi éjszakán Feliksz Juszupov herceg a Mojka folyónál lévő palotájába csalta, majd négy társával együtt hidegvérrel megölte.

A gyilkosságot már kezdettől pletykák burkolták homályba. A történteket Juszupov nyilvánvalóan eltorzítva mesélte el, kijelentve, hogy Raszputyint szinte lehetetlen volt megölni, az áldozat emberfeletti, azaz ördögi erőről tett tanúbizonyságot, s gyakorlatilag csodába illő, hogy ő, Juszupov, megszabadította a világot ettől az átoktól.

A petrográdiak körében szájról szájra jártak a legfurcsább sztorik, az egyikben Oroszország háborús szövetségesét, Nagy-Britanniát is hírbe hozták, s az erről szóló vita még ma sem csillapodott. Raszputyint eszerint nem más, mint a brit hírszerzés egyik ügynöke végezte ki.

A pletyka gyorsan terjedt. A Stockholmba helyezett német ügynökök sürgönyben közölték Berlinnel, hogy értesüléseik szerint „egy angol fiatalember” is Juszupov lakosztályán tartózkodott a kérdéses éjszakán. A bolgár királynak pedig szintén titkos források azt hozták a tudomására, hogy az a bizonyos angol a holttestet szállító kocsiban is ott volt.

Hitszegő angolok

Érthető, hogy a németek egy angolt véltek felfedezni a gyilkosság helyszínén, mivel számos oroszhoz hasonlóan meg voltak győződve arról, hogy Raszputyint a Németországgal kötendő különbéke miatt ölték meg. Az Oroszországgal való háborús szövetségbe kétségbeesetten kapaszkodó angolok tökéletes indítékkal rendelkeztek a gyilkossághoz. Ugyanezen év augusztusában az orosz külügyminisztérium egy volt tisztviselője a britek általa tapasztalt úgymond hitszegő machinációi láttán már figyelmeztette Alekszandra cárnét a Raszputyin elleni merénylet eshetőségére.

Az Oroszországba akkreditált brit követ, Sir George Buchanan jelentéseiből kiviláglik, hogy a diplomata maga is hallott az összeesküvésről, nem sokkal a gyilkosság elkövetése előtt. December 18-án küldött titkos sürgönyében így fogalmazott: „Egy az ifjabb nagyhercegekkel közeli kapcsolatot ápoló barátom egy hete már jelezte, hogy több fiatal tiszt esküt tett a megölésére, még az év vége előtt.” Hogy kik lettek volna ezek a tisztek, erről nem szólt a jelentés. Ez az egyedüli jele azonban annak, hogy Buchanannak előzetes értesülései lettek volna, és az irattárakban fellelhető dokumentumok egyike sem igazolja, hogy részt vállalt a gyilkosság kitervelésében.

Ettől függetlenül Oroszországban sokan az angolokat akarták hibáztatni Raszputyin haláláért. December 20-án az Orosz szó hasábjain „Az angol detektívek története” címmel jelent meg egy cikk, mely szerint Raszputyin a Scotland Yardról bérelt fel embereket nem sokkal a halála előtt, hogy az Ohrana (a cári titkosrendőrség) ügynökeivel együtt védelmezzék őt. Az újság azt állítja, Raszputyinnak sejtelme sem volt, hogy az angol detektíveket Juszupov lefizette, és éppenséggel a palota előtt álltak őrt a gyilkosság idején.

Az írás megjelenésének napján a brit hírszerzés oroszországi vezetője, Samuel Hoare táviratot küldött az MI6 előfutára, az MI1(c) fejének, Mansfield Cummingnak, kérdőre vonva főnökét annak igazságtartalmáról és az említett detektívek nevéről. Ám nem állt rendelkezésre ilyen lista – ugyanis a Scotland Yard egyetlen munkatársa sem tevékenykedett orosz földön.

Hoare később arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosság utáni napokban orosz „jobboldaliak” a britekre és személy szerint rá akarták kenni a bűntényt. Bűnösségének híre olyan gyorsan és messzire jutott, hogy Buchanan követnek kihallgatást kellett kérnie a Carszkoje Szelóban, a Romanov-rezidencián II. Miklós cárnál, hogy tisztázza honfitársait. Az 1917. január 1-jei találkozó a követ titkos távirata szerint így zajlott:

„A mai újévi fogadáson az uralkodó a maga igen szívélyes és barátságos modorában szólott hozzám. Mivel – nyilvánvalóan német ügynökök révén – elterjedt a híre, hogy angol detektívek nem csupán vizsgálódtak Raszputyin megölésének ügyében, hanem angol tisztek bele is keveredtek abba, kijelentettem Őfelségének, hogy mély fájdalmat okozna számomra, ha ő vagy a cárné hitelt adna e becstelen történetnek, ezért a leghivatalosabb formában biztosítom arról, hogy egy szó sem igaz belőle.”

Miklós cár a követnek konkrét információval is szolgált a brit ügynök nevét illetően: nem Hoare-t keverték gyanúba, hanem egy bizonyos Oswald Raynert. Buchanan jelentése alapján a sztori azért kelhetett szárnyra, mert „az átmenetileg itt foglalkoztatott” Rayner annak idején együtt látogatta az Oxfordi Egyetemet Juszupov herceggel és Petrográdban is gyakran találkoztak.

Gyilkossági tervek

A textilkereskedő fiaként 1888-ban, szerény körülmények közé született Oswald Rayner 1907-ben kezdett el tanulni az Oxfordi Egyetemen, két évvel később találkozott egy másik ifjú diákkal, Feliksz Juszupov herceggel, és összebarátkoztak. Nem szakadt meg közöttük a kapcsolat, így amikor 1915 novemberében Rayner a hírszerző szolgálat alkalmazásában a (háború kitörésekor a német hangzású Sankt-Petersburgról Petrográdra oroszosított) városba került, felkereste hajdani iskolatársát.

A következő évben egyre közelebb kerültek egymáshoz, 1916 őszén gyakran találkozgattak. Úgy tűnik, Rayner ekkor már nem állt a brit hírszerzés szolgálatában – erre utalnak Buchanan követ szavai is 1917 újév napján, valamint az az 1916. december 11-ére datált lista, amely az aktív ügynököket tartalmazza, s amelyen nem szerepel a neve.

Emlékirataiban Juszupov említést tesz arról, hogy beszámolt Raynernek az összeesküvésről, és december 17-e éjszakáján Rayner fel is kereste őt, hogy megtudja, miként zajlottak az események. A gyilkosok egyike, Vlagyimir Puriskevics pedig már december elején értesítette Samuel Hoare-t a tervről. Egy szó mint száz, a brit ügynökök igenis tudtak az összeesküvésről, de vajon ebből egyenesen következik, hogy tőlük származik az ötlet, ők tervelték ki és segítettek is a kivitelezésében?

Ez utóbbi feltevésekre ugyanis nincs megdönthetetlen bizonyíték. A Raszputyin-gyilkossággal kapcsolatban hét ország archívumaiban folytatott átfogó kutatásaim során azonban kezembe került egy igen érdekes levél, amelyet a petrográdi brit katonai ügyvivő, Stephen Alley kapitány írt 1916. december 25-én. A levél címzettje a brit hírszerzés egyik tisztje, John Scale kapitány volt:

„Kedves Scale […],

Ugyan az itteni ügyek nem zajlottak teljesen a terv szerint, de a célunkat egyértelműen elértük. A ’sötét hatalmak’ végzetét jól fogadták, habár a közreműködők köréről felmerült néhány kellemetlen kérdés.

Rayner még intézi az elvarratlan szálakat, s bizonyosan tájékoztatni fogja önt, amint visszatér.”

Amennyiben hitelesnek tekintjük a levelet, döntő bizonyíték lehet a Raszputyin-gyilkosságban való brit részvételt illetően. Azonban a részvétel mibenléte és mértéke továbbra sem világos.

Végzetes fejlövés

Annak ellenére, hogy a bűntény helyszínéről hiányoztak a brit ügynökök, nem sikerült elhallgattatni a bűnrészességüket firtató mendemondákat. A legutóbbi kísérlet ez ügyben a Raszputyin homlokát érő, végzetes harmadik lövést leadó pisztolyt állította célkeresztbe.

Sem a halottszemlét lefolytató dr. Dmitrij Koszorotov, sem a petrográdi főügyész, sem Vlagyimir Zsarov professzor, a törvényszéki orvostan szakértője – aki 1993-ban újravizsgálta a fennmaradt bizonyítékokat – nem tudta pontosan meghatározni a gyilkosságnál alkalmazott fegyver gyártmányát vagy kaliberét. Újabban viszont két vizsgálat is megdöbbentő következtetésre jutott, melyeket a hírszerzés történetét kutató Andrew Cook, valamint Richard Cullen korábbi rendőrparancsnok végzett.

A halottszemlén készített fotókon látható, lőtt seb körüli mintázat alapján Cook és Cullen szerint Raszputyint egy .455-ös kaliberű Webley revolverrel lőtték le. Az enfieldi Webley and Scott cég által gyártott revolver volt a legelterjedtebb oldalfegyver az első világháborús brit hadseregben (az oroszok Nagant-revolvert használtak), vagyis – mondta ki a verdiktet Cook és Cullen – csakis egy angol lehetett az elkövető.

Douglas Smithnek azonban a kezébe került egy dokumentum a most megjelent Raszputyin-életrajza írása közben, egy olyan dokumentum, ami eddig elkerülte a történészek figyelmét. A moszkvai állami archívumban az ügyet érintő terjedelmes rendőrségi aktákban találtam egy 1916. január 27-i keltezésű számlát egy bizonyos Poljakov alezredes nevére kiállítva, melynek tárgya a 26313 gyári számú Webley-Scott revolver volt. Ezt igen figyelemreméltó és jelentős felfedezésnek gondolom, hiszen azt bizonyítja, hogy nem csupán angolok hordtak maguknál Webley-Scottokat. Még ha az ominózus halálos lövés egy .455-ös kaliberű fegyverből származott is, nincs rá bizonyíték, hogy britek húzták meg a ravaszt.

Meg vagyok győződve arról, hogy Raszputyint is a honfitársai ölték meg – abban a reményben, hogy megmenthetik a cári birodalmat. Ám alaposan melléfogtak, a gyilkosság csak siettette a Romanovok bukását.

(Borítókép: Raszputyin és rajongói 1914-ben. Fotó: Wikipedia)