„Az idén a karácsonyfa-ellátás is nagyon gyenge. Ami a szeszesárukat illeti, nem tudom, hogy megmarad-e a szesztilalom, vagy sem. A raktárakban van a szesz. Ha Karácsonyra feloldanák a szesztilalmat, akkor sem tudnánk kielégíteni a szükségletet. Az iparcikk-ellátás rendkívül súlyos. 

Amit mondani fogok, nem a sajtónak való, egy szót sem lehet belőle leírni

– szögezte le Pesta László elvtárs a Fővárosi Tanács 1956. december 21-i bizottsági ülésén, másfél hónappal a szabadságharc leverése után és három nappal a szenteste előtt.

„Optimizmusra az égvilágon semmiféle ok nincsen. Semmi értelmét sem látjuk annak, hogy a lakosságot félrevezessük” – mondta a kereskedelmi osztály vezetője, óva intve a ellátás gyors javulását kilátásba helyező pártsajtó hangvételétől. Miközben a forradalom leverése utáni hetekben a Népszabadság címlapján minden egyes nap az volt a vezető hír, hogy 23 vagy éppen 24 ezer volt az előző napi széntermelés, Budapest a legalapvetőbb problémákkal küzdött.

A körúton december közepén, ideiglenes vezetékek alatt kezdtek újrajárni a villamosok, de a korlátozott áramellátás miatt ezután is csak délután ötig. A termelés már csak azért sem tudott rendesen helyreállni, mert a munkások sok üzemből nem tudtak volna semmivel hazamenni műszak végén, persze a sztrájkok és a tömeges disszidálások miatt sem. A romeltakarítás és a forradalomban felhalmozódott szeméthegyek elszállítása is csak lassan indult meg, és miközben Kádárék és a karhatalmisták december elején elindították az igazi megtorlást, próbálták valahogy megszervezni legalább a minimális közellátást.

Mint azt Tabajdi Gábor történész friss ‘56-os útikalauzában (Budapest a szabadság napjaiban – 1956) írja, ez persze alapvető politikai kérdés is volt, hiszen a rossz közellátás tovább rontotta a fővárosiak amúgy is katasztrofális „hangulatát” – ez, tekintve mondjuk a statárium szintén decemberi bevezetését, nem biztos, hogy itt a legadekvátabb kifejezés. Tabajdi ‘56-os helyszínekre fókuszáló könyve akár tematikus séták alapja is lehet, de azt is bemutatja, hogy alakult a város élete az október 23-át követő hetekben.

„A főváros ellátását még karácsonyra is csak bizonyos korlátozásokkal sikerült biztosítani: szovjet tejkonzervet és tejport voltak kénytelenek felhasználni, vöröshagymát pedig Hollandiából kellett beszerezni. Szaloncukor a korábban szokásos hetven vagon helyett csak tizenkét vagonnal érkezett Csehszlovákiából, kevés volt a karácsonyfa, a habkarika és a csokifüggő, de a cigarettakészletek is elapadtak” – olvasható a könyvben.

Az alapvető hiány ellenére a Népszabadság igyekezett biztatni az olvasókat. „A rengeteg nehézség, akadály ellenére – előzetes értesülések szerint – a karácsonyi piac nem lesz szegényes. Keresett cikk például a gyümölcs. Alma most is van bőven” – írták a Jön a szabolcsi Jonathán — 3000 mázsa élőponty Budapestnek című anyagban. A nehézségekről innen inkább csak közvetve, a feketézőkről, spekulánsokról, árdrágítókról szóló cikkekből lehetett értesülni. Mint mondjuk ebből:

„A Corvin Áruház előtti téren kialakult »perzsavásár« akadályozza a közlekedést. Bejelentették azt is, hogy sok olyan személy árusít itt, akiknek semmiféle engedélyük sincs.”

A tojás árát is felemelték 5 forintra a piacokon. A Közértben, ahol néha árusítanak tojást, most is csak 2 forintot kérnek egy darabért.

Az áruhiányért való felelősséget bűnügyi hírekkel igyekeztek oszlatni, mint az arról szóló beszámolóban, hogy a rendőrök egy rejtekhelyen „100 liter bort, 68 liter pálinkát, 70000 Terv cigarettát, sok Csongor szivart, s mintegy 90000 bolgár cigarettát” találtak. „Skoda Jánosnénál félzsák Munkás cigaretta és 10000 bolgár cigaretta volt elrejtve. A pályaudvaron feltörték a vagonokat, s onnan hozták a rengeteg cigarettát. Miközben a trafikok előtt ezrek állnak sorba egy doboz cigarettáért, a fosztogatók spekulációs célokból tízezerszámra halmozták a dohányárut.”

Az illetékesek azonban tudták, hogy a forradalom közben és után szünetelő termelés miatt nem is lenne remény az igények kielégítésére. „Ipari termelésünk az előirányzat 10 százaléka. Ezen belül a vas- és a műszaki cikkek gyártása majdnem nulla. A ruházati cikkek gyártása az előirányzatnak 30 százaléka” – ismerték el a Fővárosi Tanácsban. A központi fűtéses házakban tüzelőhiány miatt még decemberben is fagyoskodtak, de a karácsonyi cikkekből is alapvető volt a hiány.

„Szaloncukor volt tavaly 70 vagonnyi. Az idén 12,5 vagon szaloncukrunk van. Az igény ennél természetesen lényegesen nagyobb. Sajnos azonban, kiesett a gyártásból az az idő, amikor a szaloncukrot gyártani szokták. Az élelmiszeriparnak ez az ága áramot nem kap, a nagy kiesést tehát pótolni nem tudja. Az embernek házilag otthon kell szaloncukrot gyártania.”

Alapanyag mindenesetre van hozzá.

Nem volt elég kerékpár, tűzhely, kályha, zománcedény, villamos hőkészülék, kevés volt a mechanikai játék az olcsó babák, társasjátékok készletét ugyanakkor megfelelőnek találták. A motort, biciklit már Csepelen eladták. A korabeli jelentés készítője ironikusan megjegyezte, hogy ötvenezer ródlit elloptak, ezért ebből valószínűleg nem kell újabbakat gyártani.

A hazai nehézség közben a Népszabadság a magyar menekültek sanyarú sorsáról írt, amit persze a lap szerint csak maguknak és „megtévesztőiknek” köszönhettek. „A bécsi nyugati pályaudvar, az Opera és a Votivkirche előtt ezer magyar menekült nézi sóvárogva a ragyogóan kivilágított karácsonyfát... Legtöbbjük számára az idén nem ragyognak fel a karácsonyfa gyertyái. És szomorú lesz a karácsony a lágerekben, ahol kereken 70000 magyar tölti az ünnepeket. Elmarad a sok apró ajándék – nem lesz más, csak barakk, szögesdrót a láger körül, fegyveres őrség a kapu előtt.”

A drótkerítések ellenpontozásaként a Népszabadság az itthoni iskolai karácsonyfa-ünnepségekről tudósított:

A nehéz időkben is érezzék a gyerekek a szeretet melegét – ez a gondolat vezette a Magyar Szocialista Munkáspárt VII. kerületi szervezete vezetőinek kezdeményezését,

amikor a gyermekeket szaloncukorral, csokoládéval, keksszel ajándékozták meg.

Karácsony estére – „a szovjet erők parancsnokságával egyetértésben” – felfüggesztették a kijárási tilalmat, hogy el lehessen menni az éjféli misére. Hasonló, a megtorlás közepette a megbékélést hangsúlyozó gesztus volt, hogy a lapok karácsonyi számába egy-egy betlehemi történet is bekerülhetett.

Az ország valós helyzetét azonban jobban tükrözte Illés Béla Münnich Ferencnek írt és Népszabadság karácsonyi számában közölt levele, melyben a kommunista író más irodalmárok nevében a párt bocsánatáért könyörgött. „Néhány magyar írót és újságírót a magyar hatóságok őrizetbe vettek. Nem ismerem (nem ismerhetem) az ügyüket, de ismerem az embereket. Ezek nem ellenségek! Legfeljebb megtévesztett emberek...”

Münnich elvtárs! Te tudod, hogy jó irányban alkalmazott megbocsátás súlyosabb csapás az ellenségre, minden kétes, vagy vitatható irányú erélyes intézkedésnél.

A válasz azonban a karácsonyi időzítés ellenére sem volt megnyugtató. „Nem enyhítő körülmény, ha valaki éppenséggel írással kereste a kenyerét, a legjobb, ha minden, joggal gyanúsítható személy ügyét gyorsan és tárgyilagosan megvizsgálják; az őrizetbe vett és bűntelennek talált személyeket szabadlábra helyezik, a bűnösök számára pedig foglalkozásuktól függetlenül kiróják a törvényszabta büntetést.”

Elvtársi üdvözlettel:
Dr. Münnich Ferenc