A tömegmédia korában már nehéz elképzelni, hogy egy fénykorában is legfeljebb néhány ezer olvasóhoz eljutó folyóirat jelentős szerepet játszhatott a történelmi események formálásában. A 19. század első felében azonban még ebben a tekintetben is más volt a világ, ahogy az Athenaeum példája is bizonyítja.
A reformkori magyar szellemi ébredést számos új lap indulása kísérte, a későbbi forradalom vezető köreinek politikai ébredéséhez viszont talán a 180 éve, 1837. január 1-jén először megjelent, a bölcsesség görög istennőjének ajánlott Athenaeum járult hozzá a leginkább. A lap elindításához az vezetett, hogy a nagy reményekkel várt 1832–1833-as országgyűlésen a bécsi udvar mereven visszautasított minden reformtörekvést, majd perekkel, börtönbüntetésekkel is igyekezett elfojtani az ellenzéki hangokat.
Bajza József a helyzetet látva arra a felismerésre jutott, hogy szükség van egy olyan politikai folyóiratra, ahol megjelenhetnek a reformok híveinek írásai, és amelynek környezetében kialakulhat egy többé-kevésbé egységesen és hasonló követelésekkel fellépő ellenzéki csoport. A hatalommal már többször összetűzésbe kerülő Bajza helyett aztán kevésbé ismert barátai, Vörösmarty Mihály és Toldy Ferenc adták be az Athenaeum elindítását kérelmező iratokat, a lap pedig 1837 első napjától hetente kétszer, később háromszor jutott el az előfizetőkhöz, akiknek létszáma hamar elérte a 900-at, a fénykorban pedig az 1500-at is meghaladta.
A hangzatos célkitűzések mellett az is a folyóirathoz csábította a kor legjobb tollú szerzőit, hogy elsőként bevezették az újítást, miszerint a közreműködők honoráriumot kapnak írásaikért: a fizetség ívenként legalább 16 pengőre rúgott. Így aztán a már kezdetben is veretes állandó szerzőgárda – a három alapító mellett például Kölcsey Ferenc, Vajda Péter, Kazinczy Gábor – mellé hamarosan újabb nagy nevek csatlakoztak, és a politikai, filozófiai tárgyú írások mellett a lap a szépirodalom új generációjának bemutatásából is részt vállalt, például Petőfi első nyomtatásban megjelent versét is az Athenaeum közölte.
A folyóirat hasábjain számos, a magyar közönség előtt újdonságnak számító gondolat vagy politikai célkitűzés jelent meg, Kölcsey például itt vetette fel először az Erdéllyel való unió követelését, de gyakran foglalkoztak írások a rendi országgyűlés képviseleti rendszerrel történő leváltásával is. Közölt az Athenaeum útleírásokat is, többek közt Hunfalvy Pál, Szemere Bertalan vagy Irinyi József beszámolója jelent meg nyugati utazásaikról és tapasztalataikról, átvehető vagy elkerülendő példákról. Gazdag forrása volt a folyóirat a magyar színháztörténetnek, a „Magyar játékszíni krónika” című rovatban Vörösmartynak 204, Bajzának több mint 300 színikritikája jelent meg. Természetesen ezen írásokban is céljuk volt mind a közönség, mind a társulatok „nevelése”, új témák és megközelítések irányába való terelése.
1840-re már 120 fős szerzőgárda dolgozott a lapnak, amelynek persze meg kellett küzdenie a cenzorokkal is, de ügyes lavírozással a betiltást sikerült a szerkesztőknek elkerülniük, bár egyes írások közléséről időnként letiltották őket. A szerkesztőknek személyes támadásokat is el kellett viselniük, a konzervatív körökben azzal vádolták őket, hogy akadémikusként üzletet csinálnak tudásukból, illetve dölyfösen, kegyetlenül szólnak politikai ellenfeleikről.
Ezekből a vitákból még megerősödve került ki a folyóirat, de a Kossuth dörgedelmes írásait is tartalmazó Pesti Hírlap 1841-es indulása mind az olvasók, mind a szerzők számában hanyatlást hozott. Két évvel később Bajza úgy döntött, hogy megszünteti a lapot, de az induláskor vallott nemes elveket nem meghazudtolva búcsújában így fogalmazott az Athenaeum létezését okafogyottá tevő Pesti Hírlapról és a nemzet magára találását serkentő folyamatról: „mely ébredésnek... senki sem örvendett őszintébben, mint mi”.