Zavaros mániák, rögeszmés gondolatok a hungarizmus világháború utáni győzelméről és közben felajánlkozás Rákosinak: Szálasi most kiadott naplója rémisztően közeli képet ad a nyilas nemzetvezetőről. Őrült volt vagy normális, és vajon melyik lenne rosszabb?
A Magvető 70 évvel a halála után bevállalta, hogy szerzői között Szálasi Ferenc is ott legyen: a hetekben kihozták Szálasi 1942 és ‘46 márciusi kivégzése között írt naplóit Karsai László történész gondozásában és bevezető tanulmányával. Alapos jegyzetekkel ellátott kötet, és a történész már csak azért sem tart attól, hogy szélsőjobbos kultuszmű lesz a kiadványból, mert a hungarista nemzetvezető szövege szerinte nem alkalmas erre: zavaros okfejtések sorozata bizarr, Szálasira jellemző magyartalan nyelvi formulákkal a
és közben a rögeszmés gondolkodás olyan foka, ami az elmebetegséggel legalábbis határos – hogy innét vagy már túl, arra még visszatérünk.
Paranoid, összeesküvés-elméletek által uralt világképében fixa ideája, hogy Németországot valójában nem Hitler irányítja, a háború az angolszászok és a zsidók műve, a náci kollaboráns Sztójay-kormány pedig „plutokrata-marxista-judaista-álnemzetiszocialista egyveleg”. Amikor 1943 előtt a nyilas párt a szétesés jeleit mutatja, Berlinben pedig egyáltalán nem tekintik őt tényezőnek, végig azon fantáziál, hogy tudna hatalomra jutni. Megrögzötten hisz leginkább a saját hitében és elhivatottságának erejében. Ha fogadná, Horthyra is olyan hatással lenne, hogy a kormányzó azonnal kinevezné miniszterelnöknek – legalábbis Szálasi biztos ebben.
„Miután megingathatatlanul hittem a Hungarizmus igazságában, így kézenfekvő volt, hogy meg is kell valósulnia, mert minden igazság megvalósul.”
Én nem vagyok fanatikus. Én több vagyok ennél. Bennem igazság van, melyben hiszek.
Ami nem illik bele a világképébe, az nem is létezik. Naplójában egy szót sem írt sem Sztálingrádról, sem a 2. magyar hadsereg összeomlásáról, féktelen optimizmusában az egymás után következő vereségek közepette is azt hajtogatja, hogy a Szovjetunió már haldoklik, csak egy utolsó, végső csapásra lenne szükség; hogy a németek már készülnek a leszámolásra; a csodafegyver amúgy is bevetésre vár.
Feljegyzései csak ‘44 márciusa környékén ritkulnak meg egy időre. Karsai László szerint annyira fel volt háborodva azon, hogy a megszállás után a németek hosszú hetekig szóba sem akartak vele állni, hogy még a napló írásától is elment a kedve. A holokausztkutató történész idén adta ki Szálasi nagy életrajzát. A napló ehhez szorosan kapcsolódik; egyes részei már korábban megjelentek, de mások csak a közelmúltban kerültek elő: 2012-ben Jeruzsálemből fénymásolatokban, Jichak Peri erdélyi származású izraeli történész iratai közül. Nem tudni, hogy kerültek oda, de a napló eredetiségét Karsai egyértelműnek találta; a jellegzetes kézírás, a helyesírási hibák, Szálasi sajátos szótákolmányai mind emellett szóltak.
Miután augsburgi fogságából az amerikaiak 1945 októberében kiadták Magyarországnak, az Andrássy út 60. (egy évvel korábban még a nyilas Hűség Háza volt itt) börtönében tollat, papírt, íróasztalt kap. Szemben a korábbi feljegyzéseivel, ekkor már nem csak magáncélra írt: tudta, hogy feljegyzéseit elolvassák; ő pedig az őrökön keresztül akart üzenni, hogy – mint írta – legalább a népbírák „betekintést nyerjenek belső énembe”.
Nem kínozták és nem verték, erre sok ok amúgy sem lett volna: nem kellett beismerésre kényszeríteni, már eldőlt, hogy Szálasit nevezik ki a legfőbb háborús bűnösnek. Ezt ő természetesen zsidó bosszúnak és a legsúlyosabb népellenes cselekedetnek tekintette, és miközben a börtönben a szovjet alkotmányt és Rákosi beszédeit tanulmányozta, arról értekezett, hogy „logikus az volna, ha az új demokrácia a Hungarizmussal fogna össze”.
Amikor sürgős segítséget kellene adnom, kell itt lenn tétlenkednem a pincében.
Felajánlkozik a kommunistáknak is. „Évtizedek óta foglalkozom államszervezéssel, nemzetneveléssel, népmozgalmak gyakorlati vezetésével úgy, hogy az országban alig található illetékesebb személy, aki hivatottabb lenne eldönteni a nemzet sorskérdéseit.” Az ÁVH-t vezető Péter Gáborral jó kapcsolatba került, annyira, hogy sajnálkozik, amikor az Andrássy 60. pincezárkájából, ahol rendszeresen beszélhetett vele, átvitték a Markóba. Rákosi kevés neki, hiszen ő úgyis csak Sztálintól kapja az utasításokat, de a generalisszimusszal már szívesen értekezne. Mint képzeli, egyenrangú félként.
Hallatlanul érdekes lenne, ha egy ilyen moszkvai, R(ákosi) M(átyás) fölött álló, döntő illetékességű személlyel a nagy európai és délkelet-európai kérdésekről komolyan és fesztelenül és személyes közvetlenséggel beszélni tudnék.
Amint 1945 előtt is azt képzelte, hogy a nácik önként belátják majd, hogy a hungarizmusnak – mely Szálasi szerint sokkal magasabb rendű eszme a német nemzetiszocializmusnál és az olasz fasizmusnál – meghatározó szerepet kell adniuk Európában, ekkor is a kölcsönösségről fantáziál: ha a bolsevizmust terjesztik Magyarországon, a hungarizmust is hadd terjesszék Oroszországban.
Saját lázálmai között élő fantasztaként a totális vereség ellenére is azt hiszi, hogy a világháborúból egyedül a hungarista mozgalom került ki győztesen. „Hitler és Mussolini meghaltak. Én maradtam, hogy a Hungarizmuson keresztül az igazságot hirdessem. Én is halálra elszánt vagyok. De halálom igen keserves lesz hóhéraim számára.” Arról ír, hogy csak fegyvernyugvás van, de a háborút majd az nyeri meg, aki a békét is megnyeri: az, aki megérti a hungarizmus igazságát.
Megállapítom a tényt, hogy R M kimondottan hungarista módon szervez hungarista eszközökkel
– írja '45 végén Szálasi. Ez azért nem totális félreértés: a hungarista gazdasági elképzelések, bármennyire is kidolgozatlanok és naivak voltak, egy olyan szocialisztikus, totális tervutasításos rendszerről szóltak, ami másokat is emlékeztetett már a baloldali totalitarizmusokéra.
Szálasi neve mint a holokauszt legborzalmasabb alakja rögzült a köztudatban. Ez azonban a Szálasi-naplókat most közreadó Karsai László szerint erősen vitatható. A történész 2008-ban azt írta, hogy Szálasi alatt jobb volt a zsidóknak, mint Sztójay alatt. „Nagy hiba volt, azt, hogy jobb, nem szabad mondani” – jegyzi meg utólag. „Mindig hozzá kell tenni, hogy Szálasi uralma alatt 50 ezer ember halt meg, hogy megrögzött antiszemita volt, Hitler utolsó szövetségese”. De Karsai ma ugyanúgy tartja, hogy „a zsidóknak több esélyük volt az ő uralmát túlélni, mint a Horthy–Sztójay-rezsimet”. A vidéki zsidóság ‘44 május–júniusi deportálása alatt legalább hétszer annyi, 350-370 ezer zsidó áldozat volt, mint a nyilas uralom alatt.
A nyilas különítményesek és a hozzájuk csapódó bűnözők Karsai becslései szerint ehhez képest 10 ezer (a számok egyébként vitatottak, 2500-tól 15 ezerig terjednek) embert lőhettek a Dunába és rabolhattak ki. A szám hatalmas, de eltörpül amellett, hogy nagyjából ennyi embert öltek meg egyetlen nap alatt Auschwitzban. „A Dunába lövések élénkebben élnek az emlékezetben, de a nyilasok kisiparosok voltak ahhoz a nagyipari halálgyárhoz képest, ami Auschwitz volt” – mondja Karsai László.
Lassan rájönnek a zsidók, hogy tényleg nekem köszönhetik életüket azok, akik az elmúlt zsidótragédiából élve visszajöttek, vagy élve maradhattak
– jegyezte fel Szálasi a tárgyalásáról. Karsai is arról ír, sokan ekkor értették meg, hogy a Szálasi-kormány zsidópolitikája nemcsak a Duna-parti tömeggyilkosságokból, a rablásokból és a halálmenetek borzalmaiból állt. Szálasi, aki Amerikába akarta volna kitelepíteni a zsidókat, a háború után is, amikor megmutatták neki a haláltáborokról készült filmfelvételeket, azt írta, hogy a zsidók nem engedték, hogy a hungaristák megmentsék őket – őrület, de minden őrülete ellenére is racionálisabb volt a zsidópolitikája.
Nem akarta megengedni, hogy a munkaszolgálatosakat kiadják a németeknek; nem az életüket féltette, a munkaerőt sajnálta átengedni. Veesenmayer tiltakozása ellenére megszervezte a pesti gettókat; és a nyilas rendszer nemzetközi elismerésének reményében elfogadta a semleges országok menleveleit is. „Ha nem fogadta volna el, ma valószínűleg kevesebben ülnénk ebben a teremben is, mert szüleink, nagyszüleink meghaltak volna” – mondta Karsai László a Szálasi-naplókról az ELTE-n tartott beszélgetésen.
Népbírósági perében Szálasi azt is tagadta, hogy akár egyetlen hullát is látott volna a pesti utcákon. „A hungaristák között voltak egészen biztosan önnönmagukról megfeledkezett egyének, akik gátlás nélkül engedték szabadjára az alacsony ösztöneiket. De ezért nem lehet az egész Hungarizmust” elítélni – védekezett naplójában. De önfelmentő szövegénél tanulságosabb lehet az a rész, amelyben első számú bűnbakká nyilvánítása kapcsán ír a szélesebb antiszemitizmusról: „Arra lennék kíváncsi, hogy a sok megbotránkozó ember között vajon hányan nevetnek titokban a markukba, hogy a zsidóságot ez a sorscsapás érte, és adnak titokban hálát a sorsnak, hogy veszedelmes vetélytársuktól megszabadította őket oly szerencsés módon, hogy nyíltan még meg is botránkozhatnak és az erkölcsbírót játszhatják.”
Az egyik legismertebb 1945-ös felvételen Szálasi a Lánchíd Dunába omlott darabjai mellett nézi a rommá lőtt várost. Hogy mi járhatott a fejében a helyszíni szemle alatt? Leginkább a hősi élet kultuszának újabb elképzelt fejezete. „A hős Budapest hősi romjait és hősi lakóit láttam. Ebből a minden időkre szóló hősiességből csak az új, hősi Magyarország és hősi Budapestje születhetik meg” – áll erről a naplóban.
Egyébként sem vett erőt rajta a letargia. „Úgy érzem Augsburg óta, hogy teljesen újjászülettem. (...) Ilyen hatalmas önélményben még nem volt részem.” Vallásos révületében a börtönben kiteljesedett az önmagába vetett messianisztikus hite. Szerette magát Krisztushoz hasonlítani, a magyarságon túl az egész emberiség megváltójának képzelni. Amikor megtudja, hogy Hitler öngyilkos lett, felháborodik: „Ha ez igaz, ő nem érdemelte meg a német népet! Még az emlékét is el kell törölni. Gyávaság és aljasság! Ez nem hősi életszemlélet...”
Amikor a börtönben az ő esetleges öngyilkossági szándékáról faggatják, azt mondja, eszébe sincs, bátran áll kivégzői elé. És mit szólna, ha őrültnek nyilvánítanák? Csak azt bizonyítaná, hogy mindenki megbolondult – válaszolja a börtönben őt vizsgáló pszichológusoknak. Mások nem így gondolták. Márai a maga naplójában ezt írta a nyilas hatalomátvétel után Szálasi rádióbeszédéről: „svádáján érzik, hogy az elmebajos, aki sokáig hallgatott, örül, mert végre beszélhet. (...) a magyarság megeszi e keserű főzet minden fogását. Kezdte Darányi, aki a szeleket iparkodott kifogni a vitorlából és Gömbös, aki pontosan ilyen üres dagályos szólamokkal bűvölte a nemzetet, s a paralitikus Sztójay után az elmebajos Szálasi talán utolsó e karénekben.”
Már a Horthy-korban is elterjedt a sajtóban, hogy Szálasi orvosi értelemben sem normális. Elmeállapotáról a szakmai vélemények is megoszlottak. A Lipótmezőn praktizáló Bakody Aurél a harmincas években azt írta, a skizofrén elmetünetek sokasága miatt híveinek is a legsúlyosabb aggodalommal kell tekinteniük rá. Gartner Pál ideggyógyász ellenben úgy találta, hogy nem elmebeteg, csak skizoid, életidegen, kóros személyiség. Más vizsgálatok szerint inkább paranoid pszichopata.
Vannak idők, amikor szentté nyilvánítanak. És vannak idők, amikor bolonddá nyilvánítanak
– írta naplójába Szálasi, így folytatva: „Csak a szentnek és a bolondnak közömbös, hogy ezzé nyilvánítják-e vagy sem, mert tudják, hogy enélkül is azok.”
Karsai László szerint, ha Szálasi őrült volt, a helyzet sokkal rosszabb, mert akkor az a kérdés, hogyan tud egy őrült megszervezni egy 200 ezres pártot, hogyan lesznek tömegek a követői. De miért is fontos, hogy őrült-e? – kérdezte a naplóról szóló egyetemi beszélgetésen Erős Ferenc pszichológus, aki szerint pusztán a naplóból, bármilyen bizarr is a szöveg, nem állapítható meg, hogy szerzője őrült volt-e vagy normális. Ráadásul az őrültség kérdése nem feltétlenül ártatlan: az elmebeteggé nyilvánítás mindig az elszigetelés, kizárás eszköze is – hangzott el. Szálasi tünet is, társadalmi-pszichopatológiai kérdés. Sokan talán azért szeretnék elmebetegnek látni, mert ezzel is felmentést kap a Horthy-rendszer. „Miért, Sztójay nem volt őrült, aki több százezer zsidót áldozott fel, ellenállás nélkül kielégítve a német igényeket?”
Ne maradjon le semmiről!