A ma használatos, a kellemetlen szagokat a csőbe épített S-kanyarral elzáró vécék elődjét a 18. század végén szabadalmaztatta Alexander Cumming skót feltaláló, de vízöblítéses illemhelyek már korábban is léteztek. Az ókori indiaiak és a rómaiak is építettek ilyesmit, de tudásuk azután hosszú évszázadokra feledésbe merült, az emberek pedig inkább a pottyantós megoldásokat, illetve az éjjeliedényeket használták dolguk elvégzésére.
Nem volt ez másként az Erzsébet-kori Angliában sem, ez azonban nem felelt meg egy
John Harrington nevű nemesi származású férfiúnak, aki történetesen I. Erzsébet királynő keresztfia volt (bár ez nem volt olyan kivételes megtiszteltetés, mint első hallásra gondolnánk, az uralkodónak több mint száz keresztgyermeke akadt).
Harrington saját birtokára eszkábált egy vízöblítéses illemhelyet – a szagok elzárását egy bőrből készült szeleppel oldotta meg, nem tudjuk, milyen hatásfokkal. A költőként is tevékenykedő Harrington ugyan egyéb felforgató eszméi és tiszteletlen irományai miatt többször száműzetésbe is kényszerült, időnként viszont magáénak tudhatta Erzsébet jóindulatát, és be is mutatta a királynőnek találmányát, akinek állítólag nagyon megtetszett az ötlet, és egyik palotájába építtetett is egy Harrington-féle vécét.
A találmány viszont ennek ellenére sem terjedt el, a derék angolok ragaszkodtak a jól bevált megoldásokhoz, Harringtont pedig kinevették, amikor ötletét próbálta népszerűsíteni.
Kétséget kizáróan nem tudjuk, hogy Erzsébet használt-e vízöblítéses vécét, bővebb ismereteink vannak viszont a fürdőszobai szokásairól. Első számú londoni rezidenciáján, a Whitehall-palotában a királynő egy igazán pompás fürdőszobával rendelkezett, ahol a víz egy bonyolult rendszer segítségével „kagylókból és különféle kövekből” folyt egy nagyméretű, kényelmes fürdőkádba. Ez a kor gyakorlatának megfelelően fából készült és peremét vászon borította, az viszont egyáltalán nem volt általános, hogy e fürdőszoba mellett közvetlenül egy olyan helyiség kapott helyet, amelybe orgonát szereltek fel, így a királynő kellemes muzsikát is hallgathatott, miközben fürdőt vett.
Ebből viszont nem érdemes arra következtetni, hogy Erzsébet kifejezetten szeretett volna fürdeni, talán inkább csak a tisztálkodás kellemetlenségét akarta enyhíteni, hiszen a királynő saját elmondása szerint csak havonta egyszer fürdött meg, akkor viszont „akár szükséges volt, akár nem”.
De ne legyünk igazságtalanok: ő is csak a korabeli orvosok tanácsára hallgatott, akik a túl gyakori tisztálkodást veszélyesnek tekintették az egészségre, mivel úgy vélték, a fürdőzés során kitágult pórusok utat nyithatnak a betegségeknek. Aki elég gazdag volt hozzá, az inkább úgy harcolt a testszag ellen, hogy alsóruháit naponta többször is cserélte.
Erzsébet alattvalóinak túlnyomó többsége számára persze nem adatott meg a külön illemhely, pláne a fürdőszoba luxusa. A bevett szokás az volt, hogy a fürdő idejére elővett kádakat a házak fő helyiségébe, lehetőleg a tűzhely vagy a kandalló közelébe állították be, amikor szükség volt rájuk.
Illemhely tekintetében még rosszabb volt a helyzet, a királyi udvartartás tagjai is közös, több férőhelyes árnyékszékeket használtak, az egyik ezek közül egyenesen 28 vendéget tudott egyszerre kiszolgálni. A dolgukat végzők tulajdonképpen egy kilyuggatott és egy verem fölé elhelyezett deszkára ültek, az összegyűlt, egyébként trágyaként jó áron értékesíthető anyagot erre szakosodott vállalkozók ürítették rendszeres időközönként – gyertyafényben, ásóval leereszkedve az árnyékszékek alatti verembe.