Ókori és középkori forrásokban számos településről az szerepel, hogy meghódítóik „porig rombolták” vagy „a földdel tették egyenlővé”. Ilyesmit hallva az a kép jelenhet meg előttünk, hogy az adott városban a szó szoros értelmében kő kövön nem maradt, tehát szisztematikusan lerombolták a falait és minden épületét. Azonban, ha belegondolunk abba, ez mekkora munkát is jelentett volna, már gyanakodhatunk, hogy ilyesmi valójában nagyon ritkán fordulhatott elő. Ettől függetlenül sokkal nem volt jobb sors egy sima hódítás sem, az elfoglalt városokat általában módszeresen kifosztották, lakóinak egy részét vagy egészét lemészárolták, esetleg áttelepítették vagy rabszolgasorba hajtották, hogy aztán időnként még a védőművek tönkretétele után a biztonság kedvéért fel is gyújtsák az egészet.

Persze mindezt a jellemzően túlzó történelmi és mitológiai számvetésekből tudjuk elsősorban, miközben a józan eszünk azt súgja, hogy egy elfoglalt város és lakói komoly gazdasági értéket jelentettek, így az ókori és középkori hadurak sem akarhattak pusztulást okozni, ha nem volt rá különösebb okuk. Valóban módszeres rombolásra leginkább ideológiai okokból vagy azért kerülhetett sor, hogy üzenetet küldjenek ezzel más ellenségeiknek vagy a terület lázadásra hajlamos lakóinak. Az asszírok és a mongolok például szívesen reklámozták saját rémtetteiket, és néha természetesen valóban ilyen drasztikus eszközökhöz nyúltak, de főként pont azért, hogy következő célpontjaik a félelemtől remegve, lehetőleg ellenállás nélkül hódoljanak meg előttük.

Sóval hintették?

Arra csak egyes forrástöredékekből következtethetünk, hogy miként is zajlott le egy ilyen „földig rombolás” a gyakorlatban. Iosephus Flavius 1. századi zsidó hadvezér, majd római történetíró például beszámol arról, hogy miután Titus légiói i. sz. 70-ben bevették Jeruzsálemet, számos épületet leromboltak és egyetlen fát sem hagytak meg a városban. Azonban néhány tornyot és faldarabot igen, hogy az utókor is láthassa, milyen komoly ellenállást kellett leküzdeniük. Nem tudjuk, hogy a rombolást maguk a római katonák hajtották-e végre vagy a rabszolgává tett helyiekkel végeztették el a piszkos munkát. Feltételezhetjük viszont, hogy egy ilyen szisztematikus pusztítást nem katapultokkal vagy faltörő kosokkal végeztek el, hanem felülről lefelé, kőről kőre haladva bontották le az épületeket.

Hiába tudunk keveset az ilyen események gyakorlati részéről, néhány szimbolikus eset a köztudatban is fennmaradt. Iskolákban is tanítják például, hogy a rómaiak Karthágó i. e. 146-os elfoglalása után lerombolták a várost, a maradványokat pedig Scipio Aemilianus Africanus consul parancsára sóval hintették be.

Megkapó történet, csak éppen egyetlen történelmi forrás sem erősíti meg, noha hettita és asszír szövegekben olvashatunk olyasmiről, hogy néhány marék sót szimbolikusan kiszórtak a meghódított városok földjére. Hasonló szimbolikus tett lehetett az a szintén több forrásban említett gyakorlat, hogy egy ekét húztak végig a földön, megmutatva, hogy az eddig virágzó település ezután csupán megművelhető föld lesz (ezt a beszántást sem úgy kell tehát elképzelni, hogy valóban az egész területet előkészítették a vetőmagok fogadására).

Egyébként a puskapor elterjedése után sem használták a robbanóanyagot olyan gyakran rombolási célokra, mint gondolhatnánk, ez ugyanis veszélyes, irányíthatatlan és költséges megoldás lett volna. Amikor például az angol polgárháború idején, a 17. század közepén Cromwell elrendelte a kastélyok és várak lerombolását, ezeket gyakran egyszerűen széthordták az élelmes környékbeliek, akik újrahasznosították az így szerzett köveket és faanyagot.

Mondhatjuk tehát, hogy az is előfordult, hogy a földig rombolást magánvállalkozóknak adták ki koncesszióba.