A civil társadalom felszámolásának állami és az azzal szorosan összehangolt sajtókampánya 1946. június 17-én indult, az úgynevezett „Teréz körúti merénylet” hazugságával és az arra alapozott politikai retorzióval. Azon a napon lövöldözés tört ki az Oktogon melletti Edison kávézónál: három szovjet katona inzultálta az egyik pincérnőt, az emiatt kialakult konfliktusban ketten meghaltak, majd a kiérkező újabb szovjet egységek figyelmeztető lövéseket adtak le, és a bámészkodókat beparancsolták a lakásaikba.

Egy eltévedt golyó az egyik padláson megölt egy Pénzes István nevű 17 éves tanulót. Voltak más verziók is. Azt is mondták, hogy tényleg ő lőtt előzőleg a szovjet katonára, de nem politikai okból, hanem féltékenységből, és azt is, hogy szándékosan gyilkolták meg a fiút titkosrendőrök. A tragédiát és Pénzes alakját az állami propaganda mindenesetre alkalmasnak találta arra, hogy bűnöst kiáltson, és erre hivatkozva beindítja a teljes leszámoló gépezetet.

Azt állították, hogy a merénylet hátterében a „klerikális reakció” állt. A fiú az állítás szerint ugyanis cserkészruhában volt, zsebében pedig megtalálták a katolikus ifjúsági mozgalom, a KALOT igazolványát. Adta magát a koncepció: az esetben ürügyet találtak az egyházi és kormánytól független civil egyesületek elleni támadásra – ezzel vett nagy lendületet a demokratikus szféra és a civil világ kíméletlen felszámolása.

„A KALOT napjainkban is hű régi politikájához. A leleplezett terrorcselekmények szálai majd mindig elvezetnek valamelyik KALOT-szervezethez. Több szovjet katona életét oltotta már ki a KALOT-reakció fasiszta szelleme. A magyar demokráciának elege van ezzel a szervezettel!”

– adta ki az ukázt a Szabad Nép, és nem a levegőbe beszéltek.

„Rajk László belügyminiszter elvtárs nemrég hozzáfogott néhány egyesület feloszlatásához, hogy végre kiküszöbölje társadalmunkból azokat az elemeket, csoportokat, melyek különféle fedőnevek alatt nem éppen demokratikus működést fejtettek ki.”

Pár nappal később Rajk felügyelete alá vonták az összes egyesületet, ő annak rendje és módja szerint elrendelte a felülvizsgálatokat, a vége persze előre látható volt: a kommunista Rajk több száz civil szervezetet oszlatott fel. Bár a szervezetek ezután új vezetőkkel és szabályzattal formálisan újjáalakultak, a valódi civil élet kiheverhetetlen csapást kapott – formálisan még a jogi keretek betartásával, gyakorlatilag egyértelmű politikai leszámolás végzett vele.

A civil szférával való leszámolás nem magyar sajátosság volt, nagyjából ugyanez volt a történet az egész szovjet blokkban. Ugyanúgy, mint az 1917 utáni Oroszországban, itt is a civileket csinálták ki először, még azelőtt, hogy az ellenzéki pártokra sor került volna. Az sem volt véletlen, hogy az ifjúsági szervezetekre mentek rá: ebben benne volt a sztálini mánia a felnövekvő nemzedékek megdolgozásának fontosságáról, és mivel a párt nem tudta eléggé felszívni a fiatalokat, kiiktatták a vetélytársakat.

Szűnjön meg minden áskálódás, a demokratikus szabadságjogokkal visszaélő bomlasztó, reakciós kritika

– harsogta a Teréz körúti incidens után a Szabad Nép. A célkereszt közepén a két nagy létszámú ifjúsági katolikus szervezet, a KALOT és a KALÁSZ, valamint a szintén felekezeti alapokon szerveződő cserkészet állt.

A kommunistabarát sajtó azt állította, hogy ezek az egyházközeli szervezetek a „fasiszta reakció” bástyái, „a volt nyilas, hungarista-légiós ifjak búvóhelyei”. Ehhez tekintélyes történelemhamisításra volt szükség, meg kellett próbálni elkendőzni, hogy alig két évvel korábban, 1944-ben a KALOT mozgalmat éppen a nyilasok tiltották be először, németellenes tevékenység miatt. Ez nem zavarta az újbóli feloszlatókat. „A fasisztákkal együttműködő vezetők nagy része, kipróbált háborús bűnösök tornászták vissza magukat a cserkészszövetség élére” – visszhangozta a pártos sajtó.

A propaganda beállításában a reakciós „álcivilek” (vigyázat, aktualizálunk!) természetesen csak a régi elit hatalmi kiszolgálói. Na de a néptől kapott felhatalmazásával a Párt ezt nem hagyja, és kíméletlenül leleplezi a valódi szándékokat. Például azt, hogy mennyire elszakadtak az elitista civilek a zemberektől.

A Katolikus Diákszövetség a népellenes megmozdulások fő szervezője az egyetemeken. Ez az „úrifiúk"-ból álló társaság mindent elkövet, hogy a népi származású fiatalok ne kerülhessenek be az egyetemekre.

Mi más következne ebből, mint az idegen tenyészetek halaszthatatlan kitakarítása a magyar közegből?

„Ezeknek a szervezeteknek további fennállása komoly veszélyt jelent a magyar demokráciára. Gyűjtőmedencék ezek, amelyek búvóhelyet és működési területet adnak a fasizmusnak, a munkások és parasztok ellenségeinek. Itt az ideje, hogy erélyes kézzel, azonnali hatállyal kioperálják ezeket a reakciós bacillusfészkeket a magyar demokrácia testéből.”

A hatalom valódi motivációját közben meglepő nyíltsággal írta meg egy odavetett mondatban a korabeli Szabad Nép:

A KALOT-nak az lett a veszte és tragédiája, hogy egyes tagjainak a németek és nyilasok elleni helyes és elfogadható ellenzékiességét folytatta a demokrácia alatt.

1946-ban a többség szemében a puszta ellenzékiség még biztosan nem számított bűnnek, és Mindszenty hercegprímáson kívül is sokan tiltakoztak. Az ekkor még bőven többpárti parlamentben is: amikor Rajkot interpellálták a civilellenes politika miatt, a belügyminiszter válaszát nem fogadta el a többség. A szabályok szerint ez a miniszter bukását jelentette – másnap azonban újra kinevezték. A betiltott civil egyesületek többsége (a KALOT nem, nekik ezt sem engedték) új vezetéssel, kiherélve újjáalakulhatott – hogy aztán két év múlva teljesen betiltsák őket.

Ekkor már a politikai élethez egyáltalán nem kötődő egyesületek sem úszhatták meg. „A Sóskúti Méhészeti Egyesület ellen elrendelt ÁVO vizsgálat megállapította, hogy a vezetőségi tagok túlnyomó többségében jobboldali beállítottságúak” – derült ki 1949-re, és a méhészek sorsa azt mutatta, hogy az 1946-ban kezdődött történet bevégeztetett: a totális hatalom logikája szerint, ha azt végigviszik, mindennek el kell pusztulnia, ami valamennyire független.