Seattle szerény kikötője 1897. július 17-én szenzációs hírre ébredt. A reggeli lapok szalagcímei fennhangon hirdették: „Arany! Arany! Arany! Arany! Hatvanhét gazdag ember tért vissza a Portland gőzös fedélzetén! Halomban áll a sárga fém!”

A kíváncsiak mind a Schwabacher-rakpartra sereglettek, ahol a Yukon folyóról nemrég visszatért Portland kikötött. Éljenzésben törtek ki, amint vadonatúj öltönyt viselő, nagy szakállú, deres hajú férfiak nehéz, aranyrögökkel és aranyporral teli bőriszákjukkal küszködve igyekeztek partra szállni. Elterjedt a híre, hogy a gőzhajó „tonnányi aranyat” hozott magával, de a pletykák tévesnek bizonyultak: csaknem két tonna aranyról volt szó.

Majdnem fél évszázad telt el az 1849-es észak-kaliforniai aranyláz óta. Állandóan felröppentek különböző híresztelések az északi területek aranylelőhelyeiről, így mindig érkeztek reménykedő aranyásók. Ám Észak-Amerika ezen tájéka messze nem volt vendégszerető vidék: sűrű erdőségek, áthatolhatatlan vadonok, rövid nyarak és kemény telek jellemezték. Semmiféle infrastruktúra nem állt az utazók rendelkezésére, s egyedül a Yukon folyón közlekedhettek.

1896. augusztus 10-én egy George Carmack nevű veterán aranyásó és felesége, Kate (aki az őslakos tagish néphez tartozott), az utóbbi bátyja, Skookum Jim, valamint Jim Dawson Charlie becenevű unokaöccse halászni indultak a Yukon távoli mellékfolyójához, a Klondike-hoz, amikor a Nyúl-patak medrében vastag aranylerakódásra bukkantak.

Az arany után kutatók egy patak aranytartalmát általában úgy becsülték fel, hogy sekély aranymosó tálat merítettek az üledékbe, majd vízzel átmosták. Jó hozamnak számított, ha egy merítésre már 10 cent értékű aranyat sikerült a serpenyőben kimosni, ám Carmack azt állította, a Nyúl-patakba merített első aranymosó táljában négydollárnyi aranylemezkét és apró rögöket talált – ezért rögtön át is nevezte a patakot Bonanzának (aranybányának). Amikor csaknem egy évre rá a Portland kincsekkel megrakodva bepöfögött Seattle kikötőjébe, Klondike nevét az egész világon megismerték. A történelem egyik legnagyobb tülekedése indult meg az aranyért.

Elerőtlenedve

A következő másfél évben mintegy 100 ezer ember vette Klondike felé az útját. Nem csupán a szegények és munkanélküliek tettek így – a hírek szerint Seattle rendőreinek negyede felmondott, maga a polgármester is visszalépett, hogy egy gőzöst vásárolva kivehesse a részét az aranyásó-szállítás kecsegtető üzletéből, egy volt kormányzó pedig félbehagyta az Egyesült Államok egyik szenátori székéért indított kampányát, hogy északra utazhasson.

A tülekedők többsége amerikai illetőségű volt, az Európából érkező jelentős kisebbségben azonban britek is akadtak. Néhányan – így a Lee testvérek, Arthur és Edward – szimpla szerencsevadászok voltak, de az általam felkutatott történetek egyike Flora Shaw-ról szólt, akit a Times küldött az óceánon túlra, hogy beszámoljon tapasztalatairól a szkeptikus londoni közönségnek. Frederick Wombwell, egy ifjú arisztokrata pedig puszta kalandvágyból vette nyakába a világot.

Bármi is volt a mögöttes szándékuk, az aranylesők hamar felfedezték: nem az arany megtalálása a legnagyobb kihívás, hanem az, hogy egyáltalán eljussanak az aranymezőkre. A Yukonon hajóra szálló 100 ezer ember közül alig 40 ezren érkeztek célba.

Voltak azonban olyanok is, akik nem voltak hajlandók megvárni, amíg a Yukon jege felenged, és már biztonsággal fel lehet hajózni Alaszkából a folyón. A türelmetlen aranyásók többsége a két szárazföldi útvonal egyikét választotta: a Csendes-óceán észak-amerikai partját szegélyező hegyek jeges hágóin vágtak át. Az ötven kilométer hosszú, fáradságos Chilkoot-ösvény 1080 méter magasan fekvő hágóba futott, egyik szakasza olyan meredek volt, hogy „arany lépcsősornak” becézték. A Fehér-hágó alacsonyabban, 870 méteren húzódott, ám hosszabb és nehezebben is járható volt. „A Chilkoot vagy a Fehér, egyik rosszabb, mint a másik – hangzott a korabeli mondás. – Az egyik pokol, a másik kárhozat. Bármelyikre térsz, fohászkodni fogsz, bárcsak a másikra cserélhetnéd.”

Kevés aranyásó volt tisztában azzal, milyen nehézségek várják a vadonban. A tél közeledtével mínusz 30 Celsius-fok alá esett a hőmérséklet, s a hágóra vezető ösvényt mély hóréteg fedte. A reménybeli bányászok kezdetleges táborokat vertek a csapás mentén, de ahogy duzzadt a tömeg, a helyekért folytatott küzdelem is eldurvult.

Az sem segített sokat, hogy az éhínségtől tartó kanadai hatóságok előírták, valamennyi utazónak egytonnányi felszerelést kell magával cipelnie, amely elégséges a tél átvészeléséhez a vadonban. Aki nem engedhette meg, hogy hordárokat fogadjon, saját magának kellett több fordulóban elcipelnie, általában 40 kilós vagy ennél nehezebb csomagokban.

Állandó volt a lavinaveszély is, a legveszedelmesebb 1898 áprilisában, virágvasárnap zúdult az átkelők nyakába. „Összesen több mint ötven holttestet húztak ki a hó alól, egyesek szerint százan is voltak – írta Edward Lee, aki maga is megsérült. – A hócsuszamlás az ösvény jobb oldaláról, a hegyek meredélyéről indult, és mindent beborított.”

A hegyeken átkelve a megpróbáltatások korántsem értek véget. Az aranyásóknak egy sor hosszú tavon kellett még átjutniuk, hogy elérjék a Yukon felső folyását. Innen a folyót követve további 800 kilométerre terültek el az aranymezők. A Bennett- és a Lindeman-tavak partján hatalmas táborok nőttek ki a földből, a hátramaradt szerencsevadászok itt várták ki az olvadást. A környező erdőket letarolták, szedett-vedett kunyhókat tákoltak össze, tűzifát vágtak és csónakokat építettek az út előttük álló szakaszára.

Meghátrálva

Amikor a jég olvadni kezdett, seregestül keltek útra csónakokkal a tavakon – egyedül májusban 8 ezer vízi jármű startolt el. Nehéz, sebes folyású szakaszok álltak még előttük, ugyanolyan veszedelmesek, mint a környező erdők. Vízbe fúlás, éhezés, betegség, skorbut, medvetámadások és az elszigeteltségből fakadó mentális betegségek vetekedtek az elviselhetetlen szúnyogfelhőkkel. „Sokan megriadnak, eladják felszerelésüket és elhagyják az országot – írta nyugtalan szívvel Frederick Wombwell 1898 májusában. – Szörnyű meséket hallanak arról, milyen borzalmak várnak még rájuk a Yukon további részein, szóval inukba száll a bátorságuk, fillérekért túladnak a cókmókjukon, és már itt sincsenek.”

Ha a megtépázott aranyásók arra számítottak, minden jobb lesz, ha már Dawson Citybe érnek, csalódniuk kellett. „Dawson városa, amely egy mocsárra épült, visszataszító hely – írta undorodva Flora Shaw a megérkezésekor. – Sátrak ezreiből kihajított szeméten kell átkelni… úgy érzi az ember, gyaloglás közben minden lélegzettel mérget szív magába.”

A Klondike és a Yukon összefolyásánál, iszapos talajon kinőtt város, amelyet alig egy évvel korábban alapítottak, 1898 nyarára kezdett igazán fejlődni. Pár száz aranyásót tömörítő táborból ekkorra 20 ezer fős településsé duzzadt, és a lakosság egyre csak szaporodott, minden egyes nap több százan jöttek. Féktelenül burjánzó, bűnökben tobzódó, mégis nyomorúságos határváros volt ez, ahol aranyporban fizettek, s az árak túlszárnyalták az európai fővárosok árszínvonalát.

A környező szurdokokban szétszórt bányásztáborokban az élet semmivel sem volt különb, mint az idevezető úton. Julius Price brit újságíró alig hitt a szemének: „Elgondolkoztató, mi mindenre képes az arany bűvereje, hogy egy férfit – s ami azt illeti, a feleségét is – rá tudja venni arra, hogy ilyen nyomorúságos életmódot válasszon e szörnyű helyen, abban a szűkös reményben, hogy egy nap kapzsi vágyai beteljesülnek; sőt arra, hogy természetes ösztönétől elrugaszkodva gyermekeit is magával hozza, megosztva velük rettenetes viszontagságait.”

Sokaknak Dawson jelentette a végállomást. A több tízezer közül, aki ideérkezett, alig négyezren mentek tovább aranyat ásni, és mindössze pár százan tollasodtak meg.

1899 augusztusában – alig két évvel azután, hogy a Portland nemesfémmel megrakodva kikötött Seattle-ben, s elindította a rohamot – befutott a hír Dawsonba, hogy a Yukon folyó szájánál, az alaszkai Nome-nál hatalmas aranytelért fedeztek fel. Egy héten belül tízezren hagyták ott a várost – a klondike-i aranyláz véget ért.

A teljes cikk a BBC History 2017. januári számában olvasható.