Amikor 1957 januárjában döntöttek a pártmilícia létrehozásáról, néhány hét alatt annyian jelentkeztek, hogy komoly gondot jelentett a felfegyverzésük. Mire 1989-ben a rendszerváltás egyik szimbolikus döntésével megszüntették, a nagy többség szemében rég a legsötétebb erőnek számított az amúgy szürke egyenruhás testület, ahol olyanok lehettek tisztek, akik még a néphadseregbe sem kellettek, új tagokért meg úgy kellett könyörögni a szocialista nagyvállalatoknak, és ha valakit sikerült beszervezni, szegény ember még a szomszédok előtt is szégyenkezhetett.

Megvolt, hogy a gyárból két munkásőrnek kell lenni, így a férjem is belépett. Mennie kellett szolgálatba a kerületi pártbizottságra, meg gyakorlatra is, akkor vittem neki az ebédet. Az egyenruháját sem hozta haza. A végén már a házban is úgy mondták, úgy utálták, ha valaki munkásőr volt

– emlékezett vissza egy hajdani munkásőr-feleség Tóth Eszter Zsófia történész tanulmányában arra, hogy nem volt mindenki büszke arra, hogy engedett az agitálásnak, hiába, hogy a hivatalos szövegek szerint a szocialista államot védelmező önkéntesek élcsapatáról volt szó.

Voltak persze kivételek. Mint a csinos Mari: a 19 éves lányt a vállalati lap úgy mutatta be, mert aki léha kortársaival szemben tánc helyett lőgyakorlatra jár, hogy hamarosan teljes értékű munkásőr lehessen. A testület nyitva állt a nők előtt is, de főleg a fegyver- és rendmániások gyűjtőhelye volt, vagy azoké, akiknek nagyon imponál a formaruha.

Ő aztán munkásőr akart lenni. Két sógor is munkásőr volt. Nagy izé volt a sógor is. És azok, volt olyan, hogy őrséget adtak, hát a '45-ösöknek az emlékére.

Emlékezett vissza egy másik asszony, akinek a férje, bármennyire is szeretett volna, valami személyes konfliktus miatt mégsem léphetett be (önkéntes rendőrként vigasztalódhatott, és az is jó szabadidős elfoglaltság volt neki a feleség szerint).

A munkásőrség az '56-os forradalomban fogant. „Vakság lenne nem látni az összefüggést a budapesti pártház ostroma és a kommunistákat fegyverbe szólító behívás között. A budapesti pártbizottság kiadta a felhívást, hogy a kommunisták fogjanak fegyvert a néphatalom megvédésére – másnap megtámadták a pártházat”

– írta az új fegyveres testület születéséről a pártlap. Mint Kiss Dávid tanulmányából is kiderül, ez volt a deklarált feladat:

a népi demokratikus államrend fokozottabb megvédése, a dolgozó nép nyugalmának és a termelés zavartalanságának biztosítása, továbbá az ellenforradalmi elemek restaurációs kísérleteinek hatékonyabb elhárítása.

Maga a Munkásőrinduló is a fenyegetésről szólt:

Rendünket már védik a munkás kezek,
Ma így teremt a népünk szebb életet.
Te gaz cselszövő, aki ma éltünkre törnél,
Rút áruló, szomorú rabságba dönt'néd,
Pusztítanád, amit a nép alkotott,
Megállj, a magyar munkás fegyvert fogott.

Hivatalosan a népi demokráciához leghűségesebb dolgozók felfegyverzéséről beszéltek. A pártszervek döntöttek a felvételről, hiszen, mint Kádár elvtárs kifejtette, „a munkásőrség a pártnak a hadserege az osztályharcban”. Elvileg azok jöhettek szóba, akik „szilárdan helytálltak a szocializmus építésében, és nem inogtak meg az október 23-át követő hetekben sem”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy nagyrészt pufajkás karhatalmistákkal töltötték fel az állományt.

„A katonasággal és a rendőrséggel ellentétben a munkásőrök nem fognak ingadozni” – mondta ki Marosán György, és bár ezt nem volt alkalmuk bizonyítani, erődemonstrációra szinte azonnal, már 1957 kora tavaszán volt mód. A közszájon forgó, házfalakon olvasható MUK (Márciusban Újra Kezdjük) forradalmi jelszavára a pártseregben a HUKUK volt a válasz:

Nem egész két hónappal a létrehozásukról szóló párthatározat után, a Tanácsköztársaság márciusi évfordulóján a munkásőrök nagy felvonulást tartottak Budapesten. 

„Négyes sorokban, énekelve vonultak a munkásőr-zászlóaljak a külvárosi kerületekből, minden oldalról elözönlötték a Belvárost, több mint tízezren. A menetoszlopokat kétoldalt civil ruhás munkásőrök és belügyisek kísérték. A provokátorokat pillanatok alatt elkapdosták. A November 7. téren találkoztak az oszlopok, csillag alakban.”

Igazán éles helyzetben azonban később sem kellett a kádári hatalomnak a munkásőrséget bevetnie. Nem csak azért, mert a levert forradalom után Magyarország megtört; a rezsim feltehetően maga sem szerette volna a tényleges megtorlásban kompromittáltatni a Munkásőrséget. Maga Kádár nem is állt be teljesen az eleinte egyébként majdnem Népőrségnek vagy Munkás-Paraszt Őrségnek elnevezett milícia mögé. Talán ennek köszönhető, hogy felfegyverzésük is hiányos maradt: a honvédség tartalékából kapott dobtáras géppisztolyaikba a munkásőrök a titkos parancs szerint egyetlen éleslőszert sem tárazhattak be. Pedig azt is biztos jól megszámolták volna.

Kaptak azonban kézigránátot, és az első években szolgálaton kívül is náluk lehetett a pisztolyuk, amiből lett is gond elég, akár a rendőrökkel is. Mint Kiss Dávid korabeli aktákból idézi:

„Mind gyakoribbak a munkásőrök magatartásával és a fegyverrel való visszaéléssel kapcsolatos jelzések. T. J. a Nárcisz expresoban botrányosan viselkedett és lövöldözött, R. J. a Székely kert vendéglőben botrányosan viselkedett, lövöldözött, majd az intézkedő rendőrre is rálőtt.”

SZ. Gy. a Hungária körúti italboltban lelövéssel fenyegette az ott tartózkodókat. H. L. munkásőr ittasan lövöldözött, majd az őt igazoló MSZMP-elnökre fogta fegyverét, aki erre a fegyverét használta. Lelőtte. Hasonló eseteket naponta jelentenek.

Csak az első, 1957-es évben 38 „fegyverrel okozott szolgálaton kívüli, halálokozással járó balesetet” és 25 „fegyverrel történt öngyilkosságot” regisztráltak hivatalosan a friss munkásőrök körében. Mint az erről beszámoló kutató, Germuska Pál megjegyezte, az ilyesmit egy sima pártintővel is meg lehetett úszni.

Bár a hatvanas években a Munkásőrséget az ország védelmi rendszerébe is beillesztették, félelmetes sebességű fejlesztésekről akkor sem beszélhetünk, ha itt éppen – későbbről – egy szupermodern informatikai továbbképzésbe pillanthatunk be Lázár György min. elnökkel együtt:

Nagyobb számú munkásőr utcai alkalmazására csak ritkán került sor. Ilyen volt a '68-as csehszlovákiai bevonulás, amikor ők biztosították a megszálló magyar néphadsereget, itthon pedig a március 15-i pesti tüntetések szétverésében kaptak szerepet a hetvenes évek elején.

A rendszerváltás felé a testület felszámolása az ellenzék egyik szimbolikus követelése volt. Illetve több volt ez jelképnél: mint utólag tudható, a pártvezetés keményvonalasai még 1989 áprilisában is azt tervezték, hogy 150 századnyi készenléti munkásőr karhatalmi erőt állítsanak fel, mely alkalmas lenne rendfenntartói, tömegoszlatási feladatok végrehajtására is.

Bár erről akkor a nyilvánosság nem tudott, a Munkásőrség vezetői pedig megpróbáltak szép arcot vágni a történtekhez, a testület így is olyan tökéletesen jelenítette meg mindazt, amitől az államszocializmusban okádni lehetett, hogy az ellenzéki négyigenes népszavazásba is bekerültek: a negyedik kérdés szólt arról, hogy feloszlassák-e a Munkásőrséget. Erre 95 százalék, több, mint négymillió ember mondott igent – pedig ekkor már nem is volt túl nagy tétje a dolognak, tekintve, hogy egy hónappal korábban a hatalom, elébe vágva a történéseknek, inkább maga döntött a megszüntetés mellett. Mint Germuska Pál megjegyzi: „bizonyos körök úgy is okoskodhattak, hogy a politikailag teljesen diszkreditálódott Munkásőrség beáldozásával más erőszakszervezetek (például az állambiztonsági szervezet) átmentését el lehet kendőzni”.

A Munkásőrség mindenesetre 32 évvel a születése után vér nélkül elhalálozott, hiába mondta Borbély Sándor országos parancsnok még nem sokkal előtte, hogy volt is lesz is, ez itt a praxis, a Munkásőrség léte történelmi szükségszerűség.